Egri végvári vitézek lesvetésen.

Sugár István írása 1975-ben

A lesvetés, vagy lesre csalás igen eredményes fegyvernek bizonyult a betolakodó oszmán hódítók ellen. A lesvetésnek, akár csak a meglepetesszerű rajtaütésnek abban rejlett az ereje, hogy a török csapatok egyetlen percig sem érezhették magukat biztonságban, amint, csak kiléptek váraik kapuján. Éppen ezért valljuk, hogy „a világhódító sereg” a magyar hódoltság területén valósággal várainak a rabja lett. A lesvetésnek — melynek egyébként a törökök is nagy mesterei voltak —, az adta meg a jelentőségét, hogy aránylag kis erővel nagy és szép siker, valamint zsákmány volt elérhető. Hosszú hetek, gyakorta hónapok voltak ahhoz szükségesek, hogy a törököket lesre lehetett csalni. Felderítőik révén a magyar várak hadinépe megtudta, hogy az ellenség merre, melyik útvonalon, minő ügyben szokott járni. A lesvetésre induló lovas csapat az éj sötét leple alatt iparkodott elérni célját, hogy a legmegfelelőbb helyen azután elrejtőzzék. Igen éber szemmel figyelték az utat, hogy merről is tűnik fel egy török csapat. No azután egy adott jelre néhány főnyi várakozó vitéz vágtatott elő, hogy magára vonja az oszmánok figyelmét. E, pár jó lovasból álló csapat azután az ellenséggel való találkozás nyomán bele-bele mart kiszemelt áldozatába, s a kibontakozó küzdelmet nagy fortéllyal úgy irányították, hogy azokat a leshely rejteke közelébe csalogassák. Azért is nevezték „MARTALÉK”-nak a néhány lovas katonát, mert vállalkozásuk igen sokszor halállal, vagy talán a még annál is rosszabb török rabsággal ért véget. No azután, ha lesre futott a török, akkor nagy hirtelen a rejtekhelyen lapuló csapat előtört és megrohanta hangos kiáltások közepette, s nem csak levágta az ellenség egy részét, de nem utolsó sorban értékes foglyot ejtett, vagy éppen becses zsákmányra tett szert. Mágocsy Gáspár egri várkapitánysága alatt igen élénk volt az efféle katonai akció. 1566. április első napjait írták, amikor Szulejmán serege már úton volt Magyarország ellen, ritka szép sikert értek el az egri vitézlegények. Már régen fájt a foguk Dzsáfer vajdára, aki a hatvani várból sok-sok kárt és veszteséget okozott az egri hadinépnek. Dzsáfer vitéz és bátor török tiszt volt, aki nem csak bajvíváson vett részt a híres dunántúli végvári kapitánnyal, Thury Györggyel, de ő e jtette például fogságba Nádasdy Farkast is. Alaposan felkészült tehát Mágocsy a lesvetésre. Nem kevesebb, mint 500 egri lovassal és a hozzájuk csatlakozott 140 főnyi hajdúcsapattal vonult Fügedy János társasagában titkon Hatvan alá. A nagy körültekintéssel kiválasztott helyen rejtőzött el a 640 főnyi csapat, Mágocsy 12 válogatottan jó vitézeit küldte a hatvani vár közelébe martalékul. Dzsáfer a szószoros értelmében lesre futott, mert hamarosan megtámadta a kis lovascsapatot, nem is sejtve, hogy milyen nagy erők vártak rá a leshelyen. A végváriak az adott jelre megtám adták Dzsáfert és maroknyi csapatát. A véres közelharcban egyik fél sem adta olcsón az életét. Maga Dzsáfer is vitézül forgatta szablyáját, de végül is sebesülten az egri várkapitánynak a fogságába került. Mágocsy Gáspár olyan jelentékenynek minősítette lesvetése sikerét, hogy azon melegében írásban tett jelentést róla a bécsi hadvezetőségnek. Levelében elmesélte a hatvani lesvetés históriáját és elismerően nyilatkozott a becses fogoly, Dzsáfer vajda vitézségéről, akivel egri fogsága alatt emberségesen bánt, — hisz busás váltságdíjat remélhetett érte! — de szigorúan kihallgatta az ellenség katonai erejéről és szándékai felől. Ungnád Kristóf vár kapitánysága alatt sem ültek a vitéz legények ölbe tett kézzel. Sikeres lesvetésükről maga a budai pasa leveléből értesülhetünk, aki tiltakozásképpen az esetet Bécsbe jelentette az uralkodónak. Neszét vették az egriek annak, hogy az új füleki török parancsnok érkezőben van új állomáshelye felé. A Szolnok megyei Újszász határában vetettek lest a fényes kísérettel és értékekkel megrakodva észak felé iparkodó Hasszán pasának. A les olyan nagy sikerrel járt, hogy két fővajdát sikerüli foglyul ejteniük, s a többi törököt levágniuk az egrieknek és gazdag zsákmánnyal megrakodva tértek meg diadalmasan Egerbe. Még ugyanazon esztendőben a jászberényi palánk mellett sikerült lesre csalniuk a törököt „Az mieink utánnok lévén az lesre möntenek — írta Musztafa budai pasa. — Kit elfogtak, kit levágtak bennök.” Természetesen a lesvetés kétélű fegyver volt, és könnyen az egriek vallhatták kárát, ha véletlenül úgy hozta a sors. Egy ilyen sikertelen lesvetésnek lett az áldozata Bornemissza Gergely deák, a vár kapitánya is. De a törököktől rettegett egri végváriak mit sem törődve a rájuk váró veszéllyel, továbbra is életük kockáztatásával védelmezték „a megmaradt hazát”.