A régi egri városfal!

Hevesy Sándor írása 1958. augusztus 15-én!

EGER VÁROSRÓL elég sok ábrázolás maradt fenn az elmúlt időkből: különösen a XVI. és XVIII. században keletkeztek szép számmal ilyen rajzok és metszetek. Természetesen a reánk maradt, képek hitelessége sokszor kétségbe vonható — különösen, ami az egyes épületek kialakítását, vagy elhelyezését illeti, de egy tekintetben mindegyik megegyezik, és ez a magas keleti dombon kialakított vár, továbbá a várost körülvevő, bástyákkal ellátott városfal. Ez utóbbiról: a városfalról kívánunk mai ismertetésünkben megemlékezni, — mint olyan létesítményről, ami városunk középkori életében nagy jelentőséggel bírt —, de amelyről ma már a régi egriek is alig tudnak, és amelynek tárgyi emlékei az elmúlt kétszáz évben jóformán teljesen megsemmisültek. A város történetének újabb kutatói úgy vélik, hogy a mai értelemben vett Eger város a X — XI. század fordulóján keletkezett. Ekkor alapította itt nagy királyunk, I. István az egri püspökséget, ekkor indultak meg a komolyabb építkezések a várdomb területén. De ha a várbeli alkotások (templom, lakóházak) szilárd, maradandónak szánt kőépületek voltak is, semmi adatunk nincs arra, hogy ugyanebben az időben itt kővár létesült volna. Ha pedig a várfalak — feltételezhetően — csak un. „palánk ” jelleggel készültek —, kizártnak látszik, hogy az akkor éppen csak keletkezőben levő várost már kőfallal vették volna körül. És valóban, a városfal építésének az idejét későbbre a XIII. század második felére kell tennünk. Az 1241. évi tatárjárás szörnyű tapasztalatai bírták rá IV. Béla királyt, hogy a feudális főuraknak, az egyháznak kővárak építésére adjon engedélyt. Így nyer hozzájárulást 1248-ban Lambert, akkori egri püspök is ahhoz, hogy Eger várát kőfalakkal erősítse meg és így tudunk arról, hogy a várnál ezeket az építkezéseket a XIII. század valószínűen hatvanas éveiben végre is hajtották. Ugyan ezen időpontban kell feltételeznünk az egri középkori városfal megépítését. Gorové László: „Eger városának története" című 1828-ban megjelent könyvében erről így emlékezik meg: „... Béla király ... az 1261. esztendőében minden gondját Egerre fordította. A szegénységgel küszködő polgároknak házait nagylelkűsége szerint megújíthatta (ti. ezek a tatárjárás idején leégtek ) és hogy jövendőben az ellenségnek berohanásától mentessé tételének, körül falaztatta és beárkoltatta a várost”. Milyen lehetett ez a XIII. századi városfal? Nincs hiteles adatunk rá, és hogy csak Gorovéhoz kell folyamodnunk. ,,Amint ama is fennálló kapuk és bástya omladványok szerint ítélni lehet, (1828-ban vagyunk!) sőt a régi rajzolatok is mutatják Eger a váron kívül csak a belső városból állott, és azt a Hatvani kaputól, a Rátz, vagy Szent Miklósi kapuig, és onnan (patakon által a vár aljáig nyúló kétszeres kőfal kerítette körül. Másik oldalát formálta az a bástya, mely a Hatvani kaputól a mostani Kananok házainak és kertjeinek hátulsó végén nyúlt el, s a várral megint össze volt kapcsolva. Így hát a hatalmas építmény elkészült — de megfelelt-e a várakozásnak? Bizony a hosszú falat komoly ellenséggel szemben megvédeni nehéz feladat lett volna, és ezért nem csoda, hogy a város ennek dacára is időnként több, kevesebb veszedelemnek volt kitéve. Tudomásunk van róla, hogy — a nagy fal dacára — 1279-ben a kunok égették fel Egert, 1442 húsvét vasárnapján pedig Telefus vezér huszitái pusztítottak a falakon belül. Telefus, „a Kassai vári Igazgatója ” — mondja ismét Gorové — „... seregével a hírnél sebesebben Eger alatt termett, és éjfél után, midőn minden ember mélyen aludna, nagy csendességgel a bástyákon által mászott; ami annál könnyebb vala, mivel se ellentállókra, se strázsára nem akadott, következés képpen katonáival a várost egyszerre elborította. Most ugorjunk át vagy kétszáz esztendőt — és nézzük meg, mi maradt a városfalból az 1552-es és az 1596-os pusztító ostromok után: állott-e még a fal a török hódoltság idejében. Erről pontosan tájékoztat bennünket Evlia Cselebi, az 1664— 1665- ben itt járt török utazó. Evlia Cselebi elmondja, hogy a városnak a kerülete — tehát a városfalnak a hossza — tizenkétezer lépés, és ötszögletű alakja és tizenhét tornya van. Négy irányban lőrések nyílnak rajta és mély árkok futnak előtte. Tőle származnak az első adatok a városfalban elhelyezett kapukról. Ezek szerint a városfal kapui a török időkben a következők voltak: Az első délre (Evlia Cselebi szerint keletre) néző Ilidse kapu, a Maklár felől érkező út torkolatánál: „három szoros erős kapu, három felvonóhídon kell előtte keresztülmenni, két oldalán lőrések vannak.” A következő a Hatvani kapu ott, ahol a Buda, Hatvan felől jövő főútvonal keresztezte a városfalakat. Ez volt a középkori Szt. János kapu, amelyet a közelben állott Szt. János egyházról neveztek el. Török írónk szerint ez „szögleten“ áll, s kettős árokkal, négyszeres erős kapu, melyet nagy ágyúk vesznek körül. Ennél is felvonó hídon kell átmenni. „Tovább, észak felé menve, tehát a nyugati oldali városfalban találjuk az Új-kaput és a Martalóc-kaput. Mindkettő „erős kapu, felvonó hidakkal”. Az előbbi a mai Csiky Sándor-, az utóbbi a Sertekapu utcánál nyílott. Végül fontos kapu volt a Felnémet felé vezető útnál, ez volt a törökök Kalmet kapuja, az egykori Szt. Miklós kapu, amelyet ugyancsak a közelben — kb. a mai ráctemplom helyén — állott régi Szt. Miklós templom után hívtak így. Evlia Cselebi erről a következők et írta: „a kapu előtt felvonó hidakon kell átmenni. Kalmet-kapu fölé Kara Mahmud aga csizmájának sarkantyúi vannak felfüggesztve, melyeknek különös vaskarikái vannak!

Hogy mi az igazság Evlia Cselebi egykori leírásában, — mennyi abban a keleti fantázia által létrehozott túlzás —, ma már nehezen állapítható meg. Mindenesetre elfogadhatjuk, hogy valóban öt kapu létezett a XVIII, században (a későbbi un. Cifra-kapu még nem volt meg ekkor), és az öt kapu közül három: az Ilidse, a Hatvani és a Kalmet kapuk voltak olyanok, amelyeken át kocsival is lehetett közlekedni, — a másik két kapu csak gyalogosok átjárására szolgált. Az 1687, évi felszabadító ostrom — amely egyébként inkább kiéheztetés volt — nem sok kárt tehetett a városfalban sem, mint, ahogy a vár is szinte sérthetetlenül került a keresztény csapatok kezébe. Biztosan állíthatjuk, hogy a városfal a XVIII. század első felében még teljes egészében fennállott. Változást ekkor csupán az jelentette, hogy a falban egyre több új kaput és átjárást nyitottak, ami érthető is, mert ebben az időben rohamosan kiépülő külvárosok, a „hóstyák” és a fallal körülvett belváros között most már indokolttá vált a zavartalan közlekedés. Így került a sor a mai Tárkányi Béla utca végén egy kiskapu nyitására, (ne felejtsük el, hogy a jelenlegi Egészségház utcát csak a XIX. század folyamán létesítették!) majd ugyanilyen kiskapu keletkezett a Foglár utca, a Bródy Sándor utca végén, a Cifrakapu térnél, végül az Egervár állomás környékén. A nevek is megváltoztak: így a XVIII, század folyamán az egykori Ilidse-kaput már Maklári-kapunak, a volt Martaloc-kaput Sertekapunak, Kiskapunak (innen a régi „Kiskapu-völgy” elnevezés), „Kars Thor-nak, a Kalmet kaput a közelben letelepedett szerbekből és az ott álló most már görögkeleti templomról Rác-kapunak hívták. Az újonnan nyitott Cifrakapu egyes helyeken, mint Német kapu: „Porta Germainica” szerepel. Két régi városkapuról kívánunk kicsit részletesebben megemlékezni, — ezek a Hatvani-kapu és a Cifra-kapu. A Hatvani-kapu — amint már az előzőekben jeleztük — ott állott, ahol az ország fővárosából: Budáról befutó nagyjelentőségű hadiút elérte a fallal kerített várost. Ennek megfelelően ez volt a legfontosabb, legjobban megerősített és fenntartott városkapunak. Még az 1687. évi, kiéheztető-ostrom alkalmával itt sebesült meg az ostromzáró keresztény csapatok egyik hős magyar parancsnoka: Koháry István, akinek a jobb karját lőtték keresztül. Mint érdekességet említjük még, hogy miután rosszul kezelt sebe miatt karján megbénult, később — amikor Koháry országbíró lett — külön törvényt hoztak, hogy a névaláírását feltüntető ezüst bélyegzővel nyomhatta nevét a hivatalos iratok alá. Jelentőségének megfelelően ezt a kapunkat különös gonddal tartották fenn. Így hiteles adataink vannak arról, hogy még 1758-ban is, Barkóczy püspök idejében teljesen megújították. Ismerjük az átépített kapu latin nyelvű emléktáblájának részletes szövegét (Grové idézett munkája, 243 oldal) —, és tudjuk, hogy az építési munkákat „Johann Georg Bichler Maurer Meister“ végezte. A kapun állott, hat és fél láb magas kőszobrok készítője pedig Michel Singer egri szobrász volt. Faragott címerek is ékesítették az építményt, mert ezekért Johann Schmidtt „bilthauer in Erlau” vett fel bizonyos összeget. A kapu 1815-ös állapotáról Déryné emlékezik meg naplójában. Ezeket írja: „Beereszkedtünk a sötét kapu alá, hogy rengett bele a kapu tetején levő sötét épület, mely fekete volt, mintha valami égés füstje maradozott volna rajta a régmúlt időkből. Vastag rostélyú két üregéből homályosan és búsan pislogott alá néhány töredezett üveg.

A Hatvani-kapuról pontos ábrázolás is maradt ránk. A Bécs melletti Laxenburgban ismerünk egy üvegfestményt, amely az 1830-as évek egri látképét mutatja, ennek a sarkában látható az akkor még ép kapuzat. Ezek szerint emeletes építmény volt, a közepén, a földszinten nagy kosáríves kapunyílással. Az emeleten két kis négyszögletes ablak látszik, közötte valószínűen Barkóczy püspök címerével. A falsíkok széle kő-kváderozást mutat, a földszint teljesen sávozott. Az építmény manzárd tetővel volt lefedve. A kaput az új székesegyház építése idején — valószínűen az ottani tér rendezése alkalmával bontották le, 1833— 1836 között. A másik érdekes egri kapu — amelynek történetét részletesebben ismertetjük, a volt Cifrakapu. A régi városfal a város északi részén, körülbelül a mai Mária utcai hídnál keresztezte a patak medrét. Itt, a patak bal partján, a mostani Cifrakapu utcai iskola északnyugati sarkánál vágtak a falba egy gyalogkaput — amint már említettük — valamikor a XVIII. század elején. Ezt a kis kaput alakítatta át Eszterházy püspök 1781-ben kocsival is használható városkapuvá —, „amint azt a reá tett esztendő szám mutatja”, írja a régi krónikás. A kapu kialakítása abból az alkalomból történt, hogy elkészült (az 1771—1781. években) a városfal egy részéből kialakított nagy völgyzárógát, az un. „Posuerunt’“-fal, vagy amit a nép akkor nevezte, a „nagy masina” Ez a városkapunk volt az utolsó, amelyet lebontottak, az 1878. évi nagy árvíz után — amikor az említett völgyzárófal egy részének beomlása Eger egyik legpusztítóbb árvizét okozta — került sor a bontásra. Végül tisztázzuk; hol is ment a régi városfal pontos vonala? Erre több elég hiteles térképünk van a XVIII. század második feléből — így a Hazael-féle térkép még részletesen feltünteti a nagy létesítmény részleteit. Vegyük ennek az adatait. A városfal egyik vége a „Törökkert“- bástya délkeleti sarkánál csatlakozott a várhoz. Innen nagyjában a Mekchey utca vonalán futott a Szarvas térig. Itt volt a Maklári kapu, az Almagyar utca déli végén, a tér északi oldalán. A fal tovább, a még ma is meglevő kisköz helyén nyugati irányban vonult a Petőfi térig, majd a patakig, azután pedig a Klapka utcától északra, kb. a színházig. Ekkor majdnem derékszögben fordult északnyugatra, hogy elérje a Hatvani-kaput, amely a volt plébánia-épület előtt állott, ott, ahol az út hirtelen irányt változtat a Kossuth Lajos utca felé. A Hatvani kapu utáni szakasz a régi, 1713—1727 között épült templomtól nyugatra állott, tehát ez a templom kétségtelenül a falakon belül emelkedett. Innen tovább a fal — a nevezett térkép szerint — átvágta a mai érseki magánkert területét, vagyis ezek alapján a kert mostani nyugati kerítés szakasza nem volt a régi városfal darabja, hanem későbbi (XVIII. század vége?) eredetű. A városfal ezután északi irányban haladt: a szeminárium nyugati kerítésénél. Tovább — a mai Heves megyei nyomdánál — a jelenlegi Városfal (volt Jezsuita) utca keleti oldalán állott, majd a Tündérparton át a Sertekapu utca kelet felőli végéhez érkezett, itt volt a régi Sertekapu. Ezután a Vitkovics utcánál ismét felkapaszkodott a dombra —, a falon belül álló Ráctemplom után fordult élesen kelet felé, hogy a jelenlegi 3. számú (volt Orsolya) iskola előtti téren emelt Ráckapuhoz csatlakozzon. A Ráckapu után a Mária utca, Malom utca között haladt, a már említett „Posuerunt” falként a Cifrakapuig. Ezután a fal már fent a „Tetem vár” dombon emelkedett, hogy végül az északi un. Baldigara bástyánál érkezett ismét a várhoz, kb. ott, ahol a putnoki vasútvonala átvágta a nevezett bástyát. A fal méreteire is van némi adatunk: Gorové — akinek az idejében a városfal egyes szakaszai még állottak — elmondja, hogy „ a kerítés, amelyeknek magassága a puskázó lyukakat is belé értve, mintegy három ölet mutat, a vastagságuk pedig háromlábnyi volt.” Majd ő is felhívja a figyelmet: „Különös az, hogy amint a helyenként fennálló dülledékekből kimérni lehet, a ketretzes fal nem mindenütt egyforma távolságra feküdt egymástól, hanem hol 5, hol 8, hol több ölekre ment az egymástól való távolság”. A két fal között voltak az un. „Cincturalis” területek, amelyeknek a tulajdonjoga a X VIII. században sok vitára adott alkalmat. A régi városfal lebontása a XVIII. század utolsó negyedében indult meg, Eszterházy püspök kezdte „letöretni“ a falakat. A pusztítás olyan tökéletes volt, hogy ma már alig van a nagy létesítményből valami. — így a Ráctemplomnál, a Vécsei utca 22. számú ház felett látszik még néhány kő, és a „Posuerunt”-fal kevés maradványa tűnik elő a Mária utcánál. Legépebben maradt meg a Heves megyei Nyomda kapujával szemben az egyik kiszögelő városfal-bástya, a nagy történelmi időket látott építmény egyetlen jelentős emléke, amelynek a restaurálását — reméljük — még ebben az évben el fogja végeztetni a Gárdonyi Géza tanítóképző —, hogy egyéb műemlékeinkkel együtt ez a helyreállított falrész is regélje! Eger viszontagságos múltjáról!