A fekete halál aratott erre ... Eger 1708

Hevesy Sándor írása 1969-ben.

Eger történetében sok hősi, dicsőséges esemény fénye ragyog, de bizony nem ritkán nehezedtek szomorú, sőt tragikus esztendők elődeinkre. Emlékezzünk meg röviden most a 1700-asévekről. A középkor folyamán az emberiségnek egyik legnagyobb veszedelme volt a pestis, vagy amint akkor hívták a ,,keleti vész”. Magyarországon a tatárjárás utáni évben jelentkezett először —, majd a XIV. században távolabb is olyan rettentő pusztítást okozott, hogy elvitte Európa lakosságának egyharmadát, 25 millió embert. Nálunk — a törökkel való kényszerű és állandó érintkezés folytán — később is minduntalan veszélyt jelentett ez a szörnyű rém: minden században pusztított háromszor-négyszer. Az országot, de megyénket és városunkat is legjobban sújtó járvány 1708-ban következett be. Az egri „magistrátus” — a település vezetősége — igyekezett ekkor mindent elkövetni a veszedelem elhárítására. Így például a járvány behurcolásának megakadályozását célozta a következő rendelkezés: „ ...Feje vesztése alatt mind az itt Lakos Kereskedőknek, Úgy akármelly Utasembereknek tilalmul adatik tuttára, hogy az ollyan Helyekrül való embereket, főképpen, ahol már az pestis Uralkodnék, akár Szekerei, akár pedig gyalog képen is az Városban be ne mérészellyék hozni, és bevezettni...” De az ilyen és hasonló rendelkezésen túl orvosi tanácsokkal is szolgáltak a lakosság részére, így többek között „gyógyszerként” ajánlották: „Jó Bakkot tartani az Ház táján, és néha Kézzel is hozzá nyúlni, mert annak is szaga űzi el az dögöt...” (Vagy: „Az ki éhgyomorra az maga Vizelletit ihattya, ne féllyen bár 24 óráig az dögletességtől. . . ”) Az intézkedések és jó tanácsok nem mindjárt vezettek eredményre. Ezért történhetett, hogy 1709 nyarán — az Egerben talán legjobban dühöngő vész elől menekülve — a megyei közgyűlés „a viszneki mezőn tartatott meg”, és „a kaali mezőn folytatott”, míg azután július 17-én és augusztus 3-án már Gyöngyösön tárgyalt a vármegye vezetősége. Utóbbi alkalommal „az itt időző Bottyán János tábornok iránt méltó elismerésül és hála kifejezésül, 5—6 akó bor, túró, kacsák, csirkék és más konyhára valók ajándékoztattak a megye nevében.” Igen, az akkor még zajló Rákóczi-szabadságharc egyik hős vezére, „Vak Bottyán” a közelben táborozott Tarnaörsön, ám később őt sem kímélte a pusztító járvány, — pestis vitte el 1709. szeptember 9-én, éppen a tarnaörsi táborban. Gyöngyösön temették el, az akkori ferencrendi templom sírboltjába. A szabadságharc hanyatlásának is — nem kis részben — okozója a pusztító járvány lehetett. Kitűnik ez Bercsényinek 1709. szeptember 9-én kelt leveléből, amelyet a fejedelem hezintézett: „a küzdelemnek éltető erejét a nép lelkesedése és áldozatkészsége immár az irtóztató és folyton dúló ragály áldozatául esett. A ragályban elhaltak életben maradott rokonai, az állandó rettegésben élő nép elvesztette erejét, és a szabadságért rajongó szeretete elpárolgott a fekete halál fagyos lehellete érintésére” . . . Így került Egervára is 1710. december 8-án az ostromló császári csapatok birtokába. Az akkori történelemnek tárgyi emléke is van és ez az egri Rókus-temető öreg kápolnája. A városban dúló járvány idején kezdték építtetni Eger német polgárai, a pestisnek megszüntetéséért felajánlott fogadalomképpen. 1714-ben lett készen és azóta emlékezteti a ma emberét is a magas dombtetőn álló épület, a fekete halál szörnyű aratására.