Gróf Koháry István

Nagy Sándor írása 1969-ből.

A magyar nemzeti művelődés történetében az ellenreformációs mozgalom nyomán elterjedő barokk kultúra és irodalom az 1640-es évektől virágzott fel. Az arisztokrácia és a megyei életben vezető szerepet játszó nemesség a XVII. század közepétől alakítja ki magának a pompakedvelő barokk világszemléletet, a reneszánsz és a reformáció után erősen katalizált kultúrát és művészetet. Az ország politikai helyzete — főleg a Habsburg-királlyal való szövetség — stabilizálta a nemesség rendi jogait, amely ennek nyomán békében és biztonságban óhajtotta növelni vagyonát, felvirágoztatni udvarházát A nemesi udvarházakban elterjedő fényes barokk pompa már a század második felében országszerte jelentkezett, bár teljes felvirágzását csak a XVIII. században figyelhetjük meg. A főnemesség barokk udvari kultúrájának zavartalan kifejlődését ugyanis a XVII. században még több tényező hátráltatta. A nemesség jó részének csak a török kiűzése jelentett volna a fényűzéshez szükséges anyagi biztonságot, másrészt az uralkodó osztály egyes csoportjai a Habsburg-abszolutizmussal szemben is vagyonuk és hatalmuk megvédésére kényszerültek. Az abszolutizmus elleni harcban a Wesselényi-összeesküvés elbukott, így a magára maradt nemesség bekapcsolódott ugyan a Thököly-féle kuruc háborúba, de ennek sikertelensége után megbarátkozott a behódolás gondolatával. A török kiűzése után az ország teljesen Habsburg kézen egyesült, és a sikertelen Rákóczi-szabadságharc sem tudta elérni a már Zrínyi Miklós (a költő és hadvezér) által kitűzött célt, a gazdaságilag is erős független nemzeti állam megteremtését. A magyar arisztokrácia és a nemesség jó része sem nézte persze jó szemmel a népi tömegek szerepének megnövekedését a szabadságharcban, s csak megnyugvással fogadta a rendi kiváltságokat és a zavartalan életet biztosító 1711-es szatmári békét. Ez pedig lehetőséget adott a főúri barokk kultúra és irodalom fejlesztésére, amelynek az 1700 utáni évtizedekben legfontosabb jellemzője az egyházi és vallásos jelleg. Az irodalomban a barokk irányzat e második virágzása különféle magatartásokat takart, mert a haladó nemzeti törekvések ugyanúgy jelentkeztek ekkor, mint a nemesi rendiséget védelmező irányok, a kegyes érzelmes fűúri irodalomtól a jezsuita egyházi irodalmon keresztül a plebejus hangon megszólaló kuruc szegénylegény költészetéig. E mozgalmas korban, a barokk kultúra kétszeri virágzását is megérve élt a főúri udvari irodalom egyik sajátos hangú költője, Koháry István. Változatos életében többfelé megfordult az országban. Elsősorban nem is költőnek tartotta magát, versírásra csak a börtönben és megbecsülése utáni kényszerű szabad idejében adta magát. Korának művelt nemese volt, aki a Habsburg dinasztia feltétlen tisztelőiéként híven szolgálta az uralkodót a török és kurucellenes harcokban is. Élete mélyen „lenyúlt a magyar bárok” irodalom 1690-től 1740-ig terjedő periódusba, de versei inkább az előző szakasz udvari szellemű barokk költészetének folytatói. Koháry István március 11-én 1649. született a Hont megyei Csábrágon. Apja főispán volt, anyjától, Balassa Judittól vallásosságát örökölte. 1664-től a jezsuiták nagyszombati iskolájában tanult, majd 1667-ben Bécsben fejezte be tanulmányait. 1667-ben Fülek főkapitánya lett. Minden erejét a vár megerősítésére fordította, hiszen a búdai az egri és a gyöngyösi törökök gyakran portyáztak Fülek falai alatt 1678-ban még megvédte a várat Thököly törökkel szövetkezett kurucai, de 1682-ben maga is fogságba esett Thököly igyekezett maga mellé állítani, de Koháry megmaradt a császár hűségén. Regécz, Munkács, Tokaj, Sárospatak és Ungvár kuruc börtöneiben raboskodott 1685-ben megszökött Bécsbe sietett, ahol a Dunán inneni részek és a bányavárosok altábornokává nevezték ki. 1686-ban huszárjai élén részt vett Buda visszafoglalásában, majd 1687 novemberének végén már Eger falai alatt harcolt Eger visszafoglalásakor Egerszalók felől a hatvani kapu ellen vezette a magyarokat. Az ostrom harcaiban vitézül küzdött, többször hősiesen visszaverte a törökök kirohanásait A vár hatvani kapujánál harcolva jobb keze súlyosan megsérült, de megvárta, amíg 1687. december 17-én a kiéhezett török őrség a várat feladta. (Koháry István nevét jelenleg is utca őrzi Egerben, az Egerszalók felé húzódó völgyben levő kutat az egriek sokáig Koháry kútjának nevezték.) 1703 és 1707 között még bekapcsolódott a kurucok elleni harcokba, de a Vág vidékén elszenvedett vereség után már a békekötésen fáradozott. 1711-ben visszakapta birtokait, s hűségéért Hont megye örökös főispánjává nevezték ki. 1714-ben országbíró lett, és ettől kezdve a csábrági várban élt 1731. március 29-én bekövetkezett haláláig. Magányosan élt, súlyos gyomorbaja puritán életmódra kényszerítette, versírással és időnként vadászattal töltötte idejét. Költészete nem túl gazdag, gyakran szokványos morális közhelyeket váltogat személyes gondolatokkal, de néha meglepő nyelvi erővel, nagy kulturáltsággal és a barokk költészet gazdagon díszített indázó motívumaival. Munkács várában raboskodva verselt a „szerencse forgandó voltáról", a világi „kívánságok” hiábavalóságáról, a fogság apró-nagyobb gondjairól, a szabadulás vágyáról. Vágyódva emlegeti a hadakat a vadászatokat, a „kertekben való sétálást”, vagy a barokk főúri udvari élet más mulatozásait. Barokkos hevületet árasztanak képei (lobogó tűz, sebes láng, levegő, egek, vizeknek árja) és hosszú, egybefolyó versmondatai: „Áradnak, s apadnak, megfagynak, s olvadnak vizek folyásokban, (menydörög némelykor, s nem háborog olykor szokott forgásában,) így én is hol nyugszom, hol nem is alszom súlyos rabságomban”. Koháry István irodalmunkban a látomásos, allegorizáló barokk irodalom és álomköltészet képviselője. A latin nyelvű jezsuita irodalom mintájára magyar nyelven terem tette meg a magyar barokk irodalom. Ilyen értelemben jelentősnek mondható alkotásait. 1685-ből való A meggyükerezett rabságos bánatnak keserves búsulástól elterjedet ágain kinőtt fűzfa versek című nagyobb kompozíciója. Képzeletében végighalad egy barokk parkon virágok, csobogó szökőkutak mentén, vadaskertek és mulatóhelyek között, mitológiai alakok díszes szobraiban gyönyörködik, s a főúri udvari élet különböző alakjaival találkozik. A látványok nosztalgikus elmélkedésekre ösztönzik, s ez túlzsúfolt, díszített költői képek sorát váltja ki belőle. Eger ostroma után, 1687-ben diktálta le az Üdő mulatós közben szerzett versek című tizenkét részből álló, általános erkölcsi elmélkedéseket tartalmazó művét. Ebben az álom motívumot fejlesztette tovább annyira, hogy már az életet álomként fogja fel. Az olvasóhoz intézett előhangban írja: „Az ki Eger alatt karja sebesülve, (Epedett bújában, sorsát keserűivel Fájdalmi árjában, éppen elmerülve, (Töltötte napjait hol fekve hol ülve.) (Verse olvasása, ha mondod unalom.) (S üdő vesztegető, elenyésző álom,) (Igazán megvallom, azt én nem sajnálom,) (Egész élete is, mert árnyék, s csak álom”.) Általában kétféle vers- „formát használt: a négyesrímű tizenkettest és három ütemű tizennyolcast amelyekből háromsoros versszakokat épített ki, a verssorokat pedig a Balassi-strófa mintájára rímeltette. Igyekezett igazán „műves” verseket írni, formai megoldásait és költői nyelvét a barokk művészet díszítettsége jellemzi. Verseiben gyakran felhasználta az ókori mitológia elemeit, a mitológiából kölcsönzött történetek leírását személyes bánataival és örömeivel kapcsolta össze. Bár ő maga nem tartotta fontosnak költészetét, csak „üdő mulatás közben” írta verseit, mégis a barokk főúri udvari költészetben Beniczky Péter. Balassa Bálint gróf, Liszti László, Eszterházy Pál és Kőszeghy Pál mellett jelentős helyet foglal el.