CIPÉSZDINASZTIA.

A ma 84 éves Keskeny István Egerben még a Cifrahóstyán sarkalt, talpalt.

Mestert találni már csak lámpással lehet...

Fazekas Eszter írása 1983 augusztusában

Az írni, olvasni nem tudó emberek számára valaha míves cégér jelölte a kézműves műhelyét, a kereskedő árusítóhelyét. Kapu fölött a patkó kovácsra, a perec a pékre, a réztányér a borbélyra utalt. A cipészek ajtajuk fölé fémből „álmodott” félcipőt akasztottak. A háború előtt ez volt minden vásott nebuló réme. Mert, ugye, ismerősen cseng a szülői fenyegetés: „ha nem tanulsz, odaadlak suszterinasnak!” És a gyerek tanult, hogy nagy ívben elkerülhesse a kaptafát. Így aztán a cipész szakmát manapság a kihalók között tartják számon.

Keskenyéknél nagyapáról apára, apáról fiúra szállt a név, s vele a cipészmesterség. A ma 84 éves Keskeny István Egerben még a Cifrahóstyán sarkalt, talpalt. Fia túl van a hatodik X-en, ám nyugdíjasként sem esett ki kezéből a kalapács. Fazola utcai műhelyében együtt dolgozik fiával, aki előbb kárpitosnak tanult ugyan, de végül mégiscsak hű maradt az örökséghez. Az ő fia még csak kétéves ...

Emlékei között kutatva a középső Keskeny István egy atyai pofon történetét eleveníti fel:

— Hajnalban keltem, hogy ötre, mire apám jön, mindent előkészítsek. A talpak áztatásához szükséges staflit (vizet) reggelente cserélni kellett, s ez akkor elmaradt. Szorultam is érte ...

Késő estig javítottuk a gumicsizmákat, varrtuk, sarkaltuk, talpaltuk a cipőket.

A műhelyben készült lábbeliket a környékbeli vásárokon és az egri piacon értékesítettük. Sokszor harminc-negyven cipész is kínálta portékáját a Dobó téren, csalták a vevőt egyik helyről a másikra. Harmincnyolcban szabadultam, aztán négy év katonaság következett. A leszerelés után rövid ideig a szövetkezetnél dolgoztam, majd 1946-ban váltottam ipart.

Öreg, háromlábú suszterszéken ül, kezében viseltes férficipő. Forgatja, nézegeti, tapogatja. Nehezen bírom szóra, nincs hozzászokva a kérdezősködéshez. feje fölött egész nap halkan szól a rádió. A műhelyben erős ragasztószag terjeng, a zenét most elnyomja a csiszológép zaja.

— Régen egy ilyen rakott sarkat flekkekből szögeltünk össze, aztán faragtuk a kívánt formára. Ez a sarok már csak küllemében hasonlít az akkorira, most a csíkok festettek — bök a kezében lévő cipő sarkára. — Készen kapjuk, csak hozzá kell illeszteni a talphoz. Emlékszem, mennyit kínlódtam az első gyerekcipővel, amit csináltam. Most a gépekkel egy-kettőre megy a dolog. Nem mondom, azért belekerül egy napba, míg két-három pár cipő elkészül. Raktáron nincs lábbelink, a fiammal annyit csinálunk, amennyit a feleségem elad az üzletünkben, ezen túl csak a nálunk készültek javítását vállaljuk.

A stancoló (kivágó)- és a varrógépet akár múzeumban is kiállíthatnák, hiszen a

nagyipar már régen nem dolgozik ilyenekkel. Itt azonban még jó szolgálatot tesznek a „békebeli” masinák.

A felsőrészkészítés külön szakma, ám Keskenyék korábban maguk vállalkoztak a bőrök szabására, varrására. Most erre már nincs erejük, kész felsőrészeket dolgoznak össze a talp- és sarokrésszel, de azok is az ő terveik-elképzeléseik szerint öltenek formát.

— Nehéz eldönteni, milyen fazon lesz a divat, mit keres majd a vevő — magyarázza az ifjú Keskeny István. — Támpontot adnak a divatlapok, esetenként az üzletek kirakatai, de legfőképp a külföldi modellek. Ha elhagyjuk az országot, mi akkor is a cipődivatban gondolkodunk. Végül néhány méretben elkészülnek a női és férfi lábbelik, azokat persze felpróbálja a család minden tagja. Ha a vevőnek is tetszik, kereslet szerint akár mérték után is csináljuk, de csak a saját modelleket, mert egyedi kivitelezésre nincs kapacitásunk. Az ipar csak átlagos méretű cipőket gyárt, mi extra nagyságúakat és szélességűeket is, mivel sokan éppen ezeket keresik.

A kisiparosok helyi szervezete minden évben rendez kiállítást, amelyen a legkülönbözőbb szakmák képviselői mutatják be termékeiket. Keskeny István cipőit több alkalommal jutalmazták oklevéllel, s megkapta az ipar kiváló mestere címet is. Jó helye lenne nála a cipésztanulónak, de a fiatalok nem jelentkeznek.

— Nyugdíjas vagyok, én már nem bajlódnék velük — mondja a mester. — Én sem — toldja meg fia, aki szintén rendelkezik mestervizsgával. — A tanulóval foglalkozni kell, elmagyarázni, hogyan fogja a kalapácsot, miként húzza kaptafára a felsőrészt, meg sorolhatnám még. Nekünk termelni kell, ha nem akarjuk, hogy üzletünk pultja üres maradjon. Jól megvagyunk így családon belül, bár az az igazság, nem döngetik kapunkat a tanulójelöltek. A ktsz-be is manapság csak az jelentkezik, akit máshová nem vesznek fel, de előbb-utóbb megszökik, mert kevés a fizetség. Gép mellett egyébként sem lehet megtanulni a lábbelikészítés minden forszát, bár erre ott nincs is szükség.

Néhány éve még nem okozott különösebb gondot, hogy az elkoptatott cipőnket, szandálunkat eldobjuk, a következő szezonban megvettük az újat. Manapság azonban a bőr ára a csillagokkal mérkőzik. Az ember kénytelen hóna alá csapni lábbelijét, és cipész után nézni. De mestert találni már csak lámpással lehet..