Az 1687. évi éjféli mise Egerben!

Eger, 1943. december 24.

Az 1687-ről 88-ra forduló tél a régi följegyzések szerint nagyon kemény volt. A nagyrészt romokban heverő városunk pusztulását jótékonyan takarta el december második felében a fehér hólepel. Szűzies volt az egész világ, mint a tiszta lelkiismeret. A féléves ostrom szomorú nyomait nem lehetett látni. A visszamaradt lakosság, és akik mindjárt az első napokban betelepedtek, fázósan húzódtak meg a düledező házacskákban, melyeknek ablakait a tél hímezte ki csodálatos virágaival. A szeszélyes virágképek, a szegény ember függönyei, vastag rétegben fedték a kitöredezett ablaküvegeket. A nyomás alól felszabadult lelkekben ébredezni kezdett a reménység, hogy talán-talán jön a jobb világ. Az ostromban résztvett hajdúk és katonák, magyar és német hadak voltak az első lakosai Egernek a török uralom megszűntével. Hajdúk és muskétások vegyest, dragonyosok és tüzérek helyezkedtek el az üresen hagyott lakásokban. Kevés bennszülött népbeli, egyszerű földmunkások, iparosok és a törökök maradékai, akiket idekötött az élet, a múlt, a hagyományok, a rokonság, a sírok és emlékek. A keresztény lakosság bizony évtizedek óta alig részesült lelki oktatásban, a hit igazságainak ismertetésében. Hiszen a gyöngyösi ferenceseket is csak a várban sínylődő keresztény foglyok vigasztalására engedte be a török parancsnokság. A harmadik nemzedék, mely a török igát sínylette, jobbára szüleitől hallott és vett át valamit a hitre vonatkozóan, de gyakorlásának lehetőségét megakadályozta a leigázottság. Elképzelhető, hogy mit jelentett a keresztény híveknek a jó Minorita atyák harangszavának megcsendülése a felszabadulás nyolcadik napján! És elképzelhető, milyen lázasan készülődtek az első éjféli misére a szerzetesek! Fischer Mihály báró kamarai adminisztrátor, aki még a vár feladása előtt megbízást kapott Bécsből, hogy a vár és a város feletti kormányzást vegye át, a török zsákmányból egy harangot adományozott a Minoritáknak, amelyen Keresztelő Szent János képe díszlett. Rögtönösen haranglábat csináltattak udvarukon, mely a rendház mai helyén, s a patak partján volt a nagyhíd mellett. Közel esett a harangláb ahhoz a patakparti nagy mecsethez, amelyet aztán átalakítottak templomukká, s e minőségében szolgálta Istent egész 1757. július 4-ig, amidőn is a nagy árvíz nagyrészt romba döntötte. Valamint december 18-án a ciszterciták mai templomának helyén volt mecsetet alakították át hevenyészve templommá, hogy megtarthassák benne a hálaadó istentiszteletet. Hasonlóképpen jártak el a Minorita páterek is. Készen volt a templom. Megszólalt a harang és 91 évi hallgatás után újra hívta a hívőket, Istent imádni. A hóval borított utcák fehérsége némi szende homályt ad a szent éjszakának. A templomba igyekvők törték a havat, mely minden lépésük alatt csikorog, ropog. A mai Kossuth-tér, vagy mint akkor hívták, Fórum, sokkal nagyobbnak látszott az apró házacskák között. Túl a hídon, a vár alatt, szintén piactér volt, honnét feljárás épült ki a várba gyalogosok számára. És úgy ezen az ereszkedő úton, mint a térbe torkolló utcákból jönnek a hívek egyesével, kettesével, hármasával a kicsiny templom kivilágított ablakainak irányában. A homály mellett az a fénysugár az útmutató kalauzuk. Mindenki ott akar lenni a szent áldozat bemutatásánál és így hamarosan megtelik a templomocska, de a künnszorultak is híven kitartanak. A díszes oltár, a fényes kivilágítás, a gyertyák fénye és a szállongó tömjénfüst illata áhítatba ringatja a lelkeket. A harmadik harangszó után bevonultak az oltár elé Kolocsányi Domonkos minorita, Palásti jezsuita és Figuli ferences páterek, valamint a minorita fráter. Közben felhangzik a szent Ambrus Himnusza és megkezdődik a szent mise szertartása. Közben az akkor ismert karácsonyi énekeket zengi a papság és lassankint az egész hívő sereg.

A Szűz szüle szent Fiát; örvendezzünk. . .

Rósa nemze liliomot,

Jer, vigadgyunk!

Atya nélkül született Fiát

Ő anynyával jer, dicsirjük ...!

(Kisdi Benedek: Cantus Catholici 1651. 25. lap.)

Kely-fel keresztyén lélek,

Az nagy Istenre kérlek:

Tekénts-bé jászlocskában

Szemlély csudákat abban:

Ah Istenem, Jézusom, kedvecseském,

Kisdedem, gyöngyöm, Szent Jegyesecském!

Nézd melly kemény az ágya,

Tiszta szerelmünk tárgya:

Azért fekszik olly ágyon,

Hogy szerelmünk gyuladgyon,

Ah Istenem, Jézusom stb.

Szegedi Lénárt: Cantus Catholici. 1664. 56. lap.

Ember szemléld ez Istállót,

Vékony vesszőkből font válót;

Ennél világon frisb palota nem volt.

Mind arany s ezüst, ehez képest füst. . .

Oh édes szép palotácska,

Gyönyörű édes jászlocska

Világ gyöngyénél drágább istállócska:

Jézus szállása ’s első lakása . . .

( Szegedi Lénárt 71. lap.)

Ím, végketetlen kegyelmű,

S megmérhetetlen szerelmfi,

Jászolban fekszik Gyermek

’s nagy értelmű:

Itt a tűz fázik, szeretet ázik:

Az ige hallgat, Isten megbádgyat.

Ím halandó lett, kitől jő az élet . . .

Szelek szárnyán aki lépik,

Dörgő szelek azt most tépik,

Homályban ötlik, aki menyben fenlik;

Két szép szemei, Egek gyöngyei,

Most folydogálnak, sűrűn hullanak,

Nagy szeretettől, ki lehozta menyből. . .

{Szegedi Lénárt 69. lap.)

Dicsőség menyben Istennek,

Békesség földön embereknek,

Jó akaratú híveknek,

Szent indulatú népeknek . . .

Dicsérünk téged Sz. Urunk,

Mennyei drága Pásztorunk:

Téged áldunk, magasztalunk,

Igaz királyunknak vallunk.

Szegedi Lénárt: Cantus Catholici 1664. 43. Ivp.

Atya Istennek magzattya;

Új törvénynek áldozattya;

Te vagy igaz szelíd Bárány

’S Juda nemzetből Oroszlány.

Szegedi Lénárt 42 lap. . . .

Vége az éjféli misének. Elhangzott az Oltáriszentséggel adott áldás zengő szava és lassankint kiürült a templom. Hazafelé indultak a hívők egy szent óra fölmagasztaló emlékével. Útjukban még mindig kísérte őket a várbeli ágyuk dörgő szava, mert egész mise folyamán állandóan bömböltek az ágyuk. Minden ágyút háromszor sütöttek el a nagy esemény tiszteletére s azért, hogy figyelmeztessék a város lakosait: mily nagy eseménynek lettek részeseivé azáltal, hogy a magyarok Istenének véghetetlen kegyelméből ismét magyarok lehetnek és ismét szabadon imádhatják az Urat. Bejegyezte ugyanis a Minoriták házfőnöke az ő házi történetöknek 2. lapján a következőket: „In Vigília Nativitatis Dni incepimus prima Voce campanam pro Solemnitate... Et in ipsa Nocte ... Missae Sacrificium ... e Fortalitio omnium tormentorum explosione solemniter celebravi. . . “

Breznay Imre.