Eger építészete a török kiűzése után

Buda várának a töröktől való visszavétele után, 1687. tavaszán Caraffa Antal császári tábornok, Koháry István és D’Oria János seregei ostrom zár alá vették Eger várát. Inkább kiéheztetéssel, mint ostrommal akarták bevenni. Az egri törökség a végsőkig tartotta magát, számos vakmerő és véres kitöréssel zavarta a támadókat. Ám december elején az éhező és a felmentés reménytelenségét látó védők kénytelenek voltak megkezdeni az alkudozást a vár feladásáról. Az előzetes megállapodás értelmében „a várat és a várost sértetlenül kell átadniuk — viszont teljes fegyverzettel és minden vagyonukkal békén elvonulnak, fedezetet és élelmezést kapnak Temesvárig a lakosság velük távozhat, de az itt maradni óhajtók ingatlan és ingó vagyonukban háborítatlanul maradnak.” Tisztességes feltételek ezek, - amelyek december 7-én Pozsonyban felsőbb jóváhagyást nyertek. Úgy hideg téli napon: 1687. december 17-én már a kora reggeli órákban felsorakoztak az ostromló csapatok az Eger várostól dél felé — Maklár irányába — vezető útvonal mentén. Délelőtt 11 órakor végre megnyíltak a Maklári kapu, a törökök Ilidse kapujának szárnyai és az egyezség értelmében a 4000 főnyi török védősereg, valamint a velük távozni akaró lakosság megkezdték a kivonulást. 300 szekér vitte a poggyászt és a megszálló sereg 400 biztosító lovasa kísérte őket. Alig tűntek el az utolsó szekerek és a lovasok az almagyari dombok alatt, ugyancsak a Maklári kapun át vonultak be az egyesített keresztény csapatok a 91 évig török uralom alatt állott városba. Másnap, december 18-án tartották az ünnepélyes T-Deum-ot az egyik mecsetből hirtelenében visszaalakított templomban. Milyen volt a város a felszabadulás időpontjában? — erről elég meggyőzően tájékoztat bennünket Fischer Mihály udvari kamarai adminisztrátor jelentése. Azt írja: „A helység a katonaságtól eltekintve, teljesen lakatlan és üres, sőt a környező községek is öt mérföldnyi körben puszták és elhagyottak, ezért nehéz még az élelmezés is” A következő napokban — a részletesebb összeírás után — állapították csak meg, hogy valójában mintegy 50 török család és kevés számú rác kereskedő maradt a város falai között. Eger házairól a felszabadulás utáni harmadik évben — 1690-ben — készített az „Újszerzeményi Bizottság” (Neoacquistica Commissio) pontos felvételt. Ez az összeírás 518 házat említ, amelyből csupán 413-at laktak még akkor is. Ezeknek egy része „domus”, vagyis csak ház és nagyon ritka a „Pulchra domus”, azaz szép ház. A legtöbb csak „domuncula”, vagyis házacska. Sok van aztán „domuncula lignea” — faház —, és legfeljebb felesen „lapidea”, azaz kőház. Nem egy olyan is akad, amely alul kő, felül fából készült. Jellemző, hogy az összeírás külön kiemel egy házat, amely 1585-ben épült, annyira ritka volt már ekkor a városban a török hódoltság előtti időkből való épület. Gyakran felteszik nekünk a kérdést: van-e Egerben, ebben a nagy történelmi múltú városban középkori eredetű lakóház? Sajnos, mai tudásunkkal csak azt válaszolhatjuk, hogy nincsen, és nem valószínű, hogy ilyen előkerülhetne. Talán némelyik régi épületünk alapos vizsgálata (a jelenlegi vakolatok leverése, esetleges kibontások, ásatások) után elő fog még jönni a városban is egy-egy középkori részlet, de ennél többre aligha számíthatunk. Eger középkori fényét csupán a várbeli gótikus épületek maradványai hirdetik. És ez nem is csoda. A város pusztulása már a mohácsi vész után, a kettős királyság idején megkezdődött, ekkor a szinte évenkénti uralomváltozás ugyanannyi rombolást jelentett, Az 1552-es és 1596-os ostromok alkalmával — amidőn maguk a védők gyújtották fel az épületeket, hogy azokat az ostromlók saját céljukra fel ne használhassák, — a pusztítás azután teljessé vált, amint Barton Edward angol követ is — aki jelen volt az 1596. évi ostromnál — feljegyezte: a város feladása után a házak helyén csak romhalmazokat talált. A török időkben pedig, ha volt is építkezés, ezek inkább csak néhány fürdőre, minaretre, vagy átalakításokra (mecsetek) vonatkoztak, a régi lakóházak helyreállításával nem törődött senki és az új házacskák is — amint a Neoaquistica Gommissio összeírása bizonyítja —, inkább kátéi modorban jórészt, mint faházak keletkezek. Vár és a város felszabadulása után igen lassan indul meg az újjáépítés. Az akkori évek még nem is voltak alkalmasak erre. Eszterházy Pál nádor —, kinek pedig királyhűségében aligha kételkedhetünk —, állapította meg: „Magyarország népe száz év alatt nem fizetett annyit a töröknek, mint most két év alatt a császári hadaknak ... A kereszténység védőbástyája elpusztult, s egy idő óta csak könnyeket látni ott” Egerben magában a helyzetet még súlyosbítja az a belső küzdelem, amelyet a város szabadság után vágyó polgársága a szabad királyi városi rang megszerzéséért éveken át folytatott, és amely végül is 1695-ben a püspök-földesúr győzelmével zárult. A 18 század is inkább pusztítással, mint építéssel kezdődött. A budai katonai főparancsnokság — félve a „rebellis” magyaroktól —, elrendelte a vár katonai létesítményeinek lerombolását. Dumont francia származású hadmérnök végezte el a pusztítást 70 aknával, teljesen eltűnt ekkor a föld színéről a mai Sánc városnegyed helyén állott külső vár. 1702 július 1-én robbant az utolsó akna. Az 1703—1710 közötti időkben — Rákóczi Ferenc dicső szabadságharca alatt— érthető okokból — ugyancsak kevés volt az építkezés, így mindössze a már 1714-ben befejezet kis Rókus kápolna emlékeztet a szabadságharc éveire, a szabadságharc végén itt dúló pestis-járvány szomorú történetére. A szatmári békével (1711) véget ért a nemzeti függetlenség fenntartásáért folytatott nyílt küzdelem. Az állandó seregjárás nyomán óriási területek néptelenedtek el, a termelés általánosan visszaesett. Ilyen körülmények között — bár ténylegesen béke van — az éledés lassú, az építkezések szórványosak és eleinte csak bizonyos körökben mutatkoztak. A nagybirtokos uralkodó osztály most már teljesen behódolt a királynak és nem állott többé a hatalom útjába. A Rákóczi-hívektől elkobzott birtokokat nagyobbára idegen, kisebb részt megbízható, királyhű magyaroknak adományozták. A század első negyedében jóformán csak ezeken a nagybirtokokon találunk jelentősebb művészi vállalkozásokat. Később azonban a főurak világi létesítményeit mindjobban felülmúlták számban és jelentőségben is az egyházi építkezések. A harc ekkor már a hatalom megerősítéséért, kiszélesítésért folyt. A legfőbb tényező pedig ebben a harcban az egyház volt: a királyhoz való hűségre, alázatra elsősorban a katolikus egyház nevelte a híveket. Az így nyújtott szolgálatokért az egyház bőséges anyagi támogatásban részesült, és így módja volt a saját ideológiai vonalának fensőbbségét is bizonyítani akaró, pompázatos barokk építkezések végrehajtására. Városi polgári építészet általában csak később, és sokkal szegényesebben indul meg a lassú gazdasági megerősödés nyomán, a 18. század második-harmadik negyedében.

Íta: Hevesy Sándor