Déryné ifjasszony Egerben

Kapor Elemér írása 1975-ből.

Itt is játszódott Spetz József patikárius házának nagytermében, a hajdani Ó-Kaszinó első emeletén levő nagyteremben. Itt lépett föl Egerben először 1815 júniusában, kerek százhatvan évvel ezelőtt, s az utána volt esztendőkben még néhányszor az a gyermeklány termetű, vörös hajú énekes színésznő, akinek a torkából az alt mély hangjai éppoly telten zengtek elő, mint a legmagasabb szoprán hangjai (az alsó c-től a felső f-ig.) És aki a vándorszínész bizonytalan kenyerét választotta, amikor a magyar színészet egyetlen pesti játékterét, a régi városfal körbástyáját lebontották —, hogy szerte az országban hirdesse a magyar művészet nagyszerűségét és a magyar szó szépségét az osztrák elnyomás idején. Déryné ifjasszony, Széppataki Róza, családnéven Schenbach Rozália, az első magyar operaprimadonna. Persze akkor mindent kellett játszani, vígjátékot, operettszerepet. Hetvenöt, mások szerint hetvennyolc esztendős volt, amikor Miskolcon, öregségének szegénységében elkezdte írni „Napló”-ját, emlékezéseit. Törs Kálmán, aki a Kisfaludy Társaság megbízásából először foglalta össze a tizenegy kötet tartalmát, ezt írja: — Tisztán olvasható, kerek, ódon írás, szilárd betűkkel, melyeken nem ismerik föl a kéz reszketegsége, s igen kevés törléssel. Egerről is írt. Erről a városról sok szépet, nem eset, lelkesítőt írtak, de soha olyan szomorút, fájdalmasat, mint ő. De kezdjük az elején. A pesti rondella lebontásakor Egerbe jöttek Hatvanon keresztül. Huszonkét éves volt akkor. — Egerben egy-két előadásra állapodtunk meg, de itt olyan szíves fogadtatásban részesült a társaság, hogy sokkal több ideig maradtunk, mint előbb szándékunkban volt. A sok meghívásoknak ebédekre, ozsonmára, vacsorákra, pincékbe, nem volt szünete. Ez előttünk új dolog volt. — Mi eleintén szégyeltünk Murányinéval a pincelakmározásokra elmenni, de itt ez a divat — mondták — meg kell lenni, hát csak gyerünk. Akkor láttuk, hogy az nem olyan közönséges pince, ahol leülnek s mindig csak isznak. Föl volt terítve az asztal, s megrakva minden jóval: rántott csirke, hideg libasült, ropogósra sült malacz, bélesek, no csak szóval minden, ami az ember étvágyát fölcsiklandozhatta, s végül a jó asszúszőlő borok, melyeket a gazda gyomorerősítőnek kínálgatott, s melyeket némely férfiak annyira igénybe vettek, hogy végre a gyomorerősítő — fejgyengítővé vált. Némelyek nagyon megszokták a boritalt, amit Pesten egyiken sem lehetett észrevenni, kivált az én színpadi szerelmem, Kőszegi. — Ez nekem nagyon sok bajt okozott, mert sokszor a játék napján is megesett rajta a baj, s olyankor nem akart játszani, garázdálkodott. — Akkor már ott volt a feketeleves, nem győztük belé tölteni a feketekávét, míg egy kissé fölvilágosodott nála. Kár volt érte, örökre megmaradt ebben a hibájában, s végre idősebb korában iszákosságának lett áldozata. —Én nem nagyon szerettem Egerben. Mert midőn közel értünk a városhoz, ott pillantottam meg — még most is borsózik a hátam bele — a borzasztó végzetes négy oszlopot, melyen már két hét óta függött négy, a törvény által elítélt gonosztevő. (A mai szőlészeti iskolával szemközti akasztódombon.) E látvány én bennem olyan borzadást okozott, hogy rosszul lettem. De szerencsétlenségemre leszállt az egész társaság a szekerekről, Közelebb menvén megnézni az undok látványt, s engem is csaknem erőszakosan cibáltak le, hogy nézzem meg jól, mert különben mindig előttem lesznek álmomban. Odavezettek hát, de nekem se kellett több — úgy megundorodtam, hogy arcomra csaptam jó illatos keszkenőmet, de nem éreztem én a jó illatot, csak azt a borzasztó szagot. Most már abban a képzelődésben éltem, hogy az a levegő rám szárnyalt és én most halálos beteg leszek —, hogy azt a levegőt befújja a szél a városba és az engem megérint. — Egyszerre csak előttünk termett a város az ő szűk, sötét kapujával, mely körül még akkor nehéz láncok függtek a falba erősítve. — Jaj, — mondám — itt mi be leszünk zárva! — Beereszkedtünk a sötét kapu alá, nagy zörgést okozván a nehéz paraszt-szekér, hogy rengett belé a kapu tetején levő sötét épület, mely fekete volt, mintha valami égés füstje maradozott volna rajta a rég elmúlt időkből. Vastag rostélyú két üregéből homályosan és búsan pislogott alá néhány töredezett üvegdarab. — „Jaj nekem — mondám — én ebben a fekete városban nem élek meg, innen temetnek el engem” — — És csakugyan egy egész hétig beteg voltam. (A régi városkapu az SZTK saroképülete előtt, a Lenin út és a Kossuth utca kanyarodójánál ívelte át az utat.) Egyik későbbi útjáról; így ír Déryné: — Itt vagyok hát ismét Egerben, a halottszagú városban. Nem is tudom, hányadszor vagyok itt, de az a szag mindig megújul előttem. Ah, ez tán jel akart lenni, hogy kerüljem a várost. Nem temettek még olyan boldogságot a világon, mint én Egerben. — Itt szövődött a sors keze által életemnek forduló csomója, itt dűltek porba álmodott aranyváraim, itt oszlottak köddé a szívemben táplált jövő szivárványos reményei. Ó, m ily kevés kell ahhoz, hogy egy kebel virágai, amelyek ma kedvesen nyíltak, s boldogságot illatoztak, holnap már pusztává vált rideg földben hervadjanak el. (A „Napló” e költői bekezdésének háttere az, hogy volt Dérynének egy nagy szerelme, név szerint Prepeliczay Sámuel, aki abban az időben Pesten lakott. S egy álnok gyógyszerész, bizonyos Bacsó nevezetű, kit Déryné nem hallgatott meg, bosszúóból azzal dicsekedett előtte, hogy Róza őt megcsókolta. És a csodálatos nevű Sámuel ezt elhitte. Ide jött meg a levele, mely véget vetett ennek a szép, hosszú szerelemnek.) Az épület, mely hangját hallotta, illatát őrizte a nagy színésznőnek, ma deszkapalánk veszi körül. Életveszélyes, de annyit már tudunk, hogy helyre lehet állítani, s a munkálatok rövidesen megkezdődnek. A nagyteremnek az a vége, ahol a színpad állt, már régebben a bontó csákány áldozata lett, s vele együtt az a kis szoba, amelyben Déryné lakott. Remélni kell, hogy ezt a részt is helyreállítják, s aki majd beköltözik, megjelöli egy kis márványtáblával, hogy itt játszott. Először 1815 június havában. Megérdemli. Egyike volt azoknak a német nevű művészeknek, akik a mohácsi vész után kipusztult magyarság helyébe idetelepedett német, olasz, vallon, görög, szerb lakosságot megtanították egy nemzetté leírni, magyar nyelven magyar hazát szeretni. (A másik Reindl Lujza volt, Blaháné, „a nemzet csalogánya”.) Amikor Grimm Fedor, a pesti német színház igazgatója nagy szerződéssel kínálta, azt válaszolta: A kakukknak van eszében, hogy én a magyar színpadot elhagyjam. A német színház minden jövedelméért sem. Hazám nevelt föl, ő temessen is. Nagyon betegen és nagyon szegényen halt meg Miskolcon, 1873. szeptember. 29-én.