Bartalos Gyula kanonok, műgyűjtő

Bartalos Gyula, feje és nesztora az egri szellemi triumvirátusnak, amely állott Bartalos Gyulából, Kandra Kabosból és Türk Frigyesből!

Eger, 1923. december 28. .... írása: 

A leggyöngébb testi szervezetű Bartalos több évvel túlélte társait, míg a legépebbnek mutatkozó Kandra, mint első hagyta el barátait. Bartalos a bölcs Solon által megjelölt hetven éves emberi korhatárt majdnem három lusztrummal haladta túl, aki pedig évtizedekkel korábban szeme világát is alig tudta megmenteni, a minden bajt meggyógyító jóságos természet kegyes segítségével. Mindhárom férfiú egyéb tudományok mellett főleg az archaeológiában kereste lelki gyönyörűségét, amelyhez a mythos kutatása is tartozik. Közülük, a mithológiában jeles művével, főleg Kandra Kabos tündökölt, amely művéhez különben két társa is segítséget nyújtott. Barátságuk az anyagiakat nem hajhászó, nem ebbe a világba való, annyira ideális volt, hogy ezt a mai hitvány, durva kor meg sem tudta érteni és ezt a tüneményes, nobilis, bensőséges barátságot rút rágalmakkal akarta kikezdeni; de hát ők, a klasszikus férfiak, azt tartották: nec alta, nec profunda nos horrent. (sem a szakadék, sem a mélység, nem rémít meg bennünket) Mindháromnak a halála is poetikus, nem közönséges volt. Bartalos évek hosszú során az utolsó percéig ágyban sínylődve is, a tudományt művelve szenderült el. Kandra Kabos után halálakor a szoba padlóján egy szelet papirost találtak, melyre friss írással ezek a szavak voltak feljegyezve:„ A barátságnak halhatatlannak kell lennie.” Türk Frigyes pedig a nagy és bájos természet, főleg pedig a virágok barátja, virágvasárnapon hunyt el, csak két napig tartó betegségben. Tőle, halála napján a Hevesvármegyei Hírlapban egy alapos tanulmány jelent meg, melyben méltatta és méltán magasztalta rajongóan szeretett barátjának, Bartalos Gyulának, hazaszeretettől lángoló, jeles könyvét, melynek címe: „Magyarország önállóságának és függetlenségének kivívása 1074—1075-ben.” Bartalos Gyula, ez az igazi jó magyar ember, a legnehezebb papi teendőket is a legnagyobb buzgalommal teljesítő, kiválóan jó pap, hangyaszorgalmú vérbeli tudós, az egész országon át fáradságot nem ismerő, fürkészve, lábon járó, kutató archaeologus volt. A már ifjú kora óta gyönge szervezetű, mondhatnám, beteges ember, bizonyára a szabad természetnek köszönheti ily körülmények között is egyházmegyéjének nesztori — hogy úgy mondjam — tiszteletreméltó nagy méltóságát. Azért helyes, és útmutatóul szolgálhat az a tétel, hogy jó a természetet szeretni, mert azt feltaláljuk, és csakis ezt találjuk fel a balszerencse és minden bajnak napjaiban. Én, a több körnek és társadalmi osztálynak magam is nesztora, a triumvirátus korábban elhunyt két tagjának szív szerint való jó barátja, elhatároztam, hogy ha a jó Isten tetszése szerint a harmadik társat is túlélem: ennek a finom lelkű, nemes érzésű, fennkölt gondolkozású hármas egységnek emlékére a nefelejts virágát nyilvánosan, de kegyelettel fogom hinteni. Fogadalmamat íme, ezennel beváltottam.