Akasztódomb Egerben a 18-ik században!
Eltűnt a „Puskaporos” is!
Nyújtózik széltében, hosszában, fölfelé a város. A négyemeletes házakat már ajakbiggyesztve nézzük, a kilencemeletesekre azt mondjuk, no megteszi éppen. Mert már vannak húszemeletes házak is honunkban. S amint nőnek a betonpaloták tömbjei, úgy tűnnek el a kicsiny paraszti hajlékok. Nem kell hozzájuk falharapó gép. Egy csákányütés — bedől a fal, két csákányütés — kiesik az ablak. Pedig némelyiket meg kellett volna hagyni — hírmondónak. Milyen meghökkentő és tanulságos lett volna a Lenin úton, a tömbházak között az a kicsi ház, amely olyan alacsony volt, hogy akár egy törpe eb is benézhetett ablakán. Nyomtalan emberek, nyomtalan kunyhók porán épül az új Eger. Mégis, van olyan épület, nem is egy, amelynek hírét kell mondani. Ilyen a „Puskaporos”, a „Tőcsináló” (tűcsináló) ház, a kis kertészlak Gárdonyi háza déli végében. Nem tartoznak a műemlékek díszes sorába, s már meg sincsenek. De ne múljanak el hangtalanul. Eger. Lenin út 153. Most. Azelőtt úgy hívták, hogy Puskaporos, fent az akasztódombon. Már maga az akasztódomb is! A tizennyolcadik század közepétől, talán korábbtól is, egy évszázadig ezen az emelkedőn állt az akasztófa, a vesztőhely. Itt függtek, sokszor hetekig, az akasztófára való betyárok, gyilkosok, bitangok, elrettentő példaként, hogy aki a Hatvani úton rossz szándékkal közeledik a „kulcsos város” felé, mindjárt lássa: itt komolyan veszik a közbiztonságot. Itt rémült meg szegény kis Déryné, aki először 1815-ben járt Egerben — látván a széllengette holtakat s alig győzte orrához tömködni csipkés keszkenőjét. És ide temették az öngyilkosokat is, kiket a hóhér szemetes szekéren vitt ki a „legottan fejét, kezét és lábát levágván, a testet hasra fordítván, elásta”. Azok az évszázadok könyörtelenek voltak az öngyilkosokhoz. A levéltár őriz erről egy érdekes iratot. (1742-ben Szolnok városa kölcsönkérte az egri hóhért, aki megyei hóhér is volt egyben. Szentgyörgyi István, Tens Nemes Heves Vármegye szolgabírája az alábbi levél kíséretében teljesítette a kérést: Dichirtessék a Jesus Krisztus. Szolnoki Bírák Uramék kegyelmetek levelére nézve azon boldogtalan felakasztott aszonnak teste az Helységh határának szélin való eltemetésére expediáltatott (elküldetett) az T. Nemes Vrgye Mestere, Imre Mester, kit is legényestül szükséges lekisírtetni lovasokkal. Az úton valamely Istállóban, avagy mezőben megszállván, külön arra készített edényekben adgyanak, amint illik eledelt néki és boritalt, ottan is az varason az Testet levágván egy rossz lónak farkán kötélre kötvén kihúzassa az várason kívül az határra, ott elásván az Mester temesse el legényével. Ezen m unkájáért az M esternek az Váras fogh adni 15 rhenes forintot, egyebet semmit sem, hanem ahol az Testh függ, onnan az Fegyverével békeríti magát, akit Fegyverével elér, az a Mesteré lészen, egyéb semmi jussa nem leend, azért az Tens Nemes Vrgyének rendelésébül ez szerént lemenni Szolnokba expediáltatott, különben nem cselekedvén. Agria die 5-ta Juny 1742.) Milyen volt az egri vesztőhely? Egy térkép és egy kései szemtanú vall róla. A térképet Vicentius Neywirt egri jogász készítette 1800-ban, s keresztmetszetben látható rajta az akasztófa, két kőoszlop, s rajta keresztül fektetett gerenda. A kései szemtanú, Türk Frigyes tanár, Eger városának szerelmese leírója, s első néprajzkutatója. 1854-ben született és 1905-ben írja róla: „Az akasztófa a város déli határában, a Hatvani út végén, az országúttól, kifelé menet balra eső gyepes emelkedésen állott. Én még láttam rozzant állapotban. Négyszögű területe fallal volt körülvéve, melynek magassága másfél öl lehetett. Nyugati oldalán (az országút felé) ajtaja volt, a falon belül két-három sírhely. Az én időmben már lemállott róla a vakolat. Azóta persze már végképp eltűnt, amennyiben a katonaság töltényraktára épült ott. Öreg emberek, mint szemtanúk beszélik, hogy a kőfalazat északi és déli oldalának közepén ölmagas kőoszlop volt, melyek úgy álltak, mint a kémények. Ezeken nyugodott egy gerenda, melyen akasztó horgok voltak. Néha három is lógott rajtuk. A hóhér létrát támasztott a gerendához és úgy dolgozott. A lefejezés szintén itt történt, de a falon kívül a város felé néző oldalon. Ez volt, ilyen volt tehát az egri vesztőhely. Az ilyen helyről rém történetek is szoktak keringeni. Erről is szállt egy, szájról szájra. Annak idején. Az mondta, akinek az beszélte, aki attól hallotta, hogy ... Szóval a történet hitelességéhez semmi kétség nem férhet. Odalent iszogattak az egyik tihaméri pincében borissza jó komák. Szó kerül ilyenkor sok mindenről, így a bátorságról is. Azongya az egyik illető, hogy is hítták, mondták pedig, de már kiment az eszemből, azongya, hogy ő lehoz egyet a horogról, ide. A hátán. Persze, hiszen két napja már meghótt. Vissza is vitte, ilyen kutya gyerek vót. Hanem másnap már ő se kelt fel. Az illető. Mondták, hogy megütötte a guta. Pedig hát elvitte az akasztott ember. Az gyött el érte. Hát így. A puskaporos torony építésének időpontja bizonytalan. A jogász készítette térkép szerint 1800-ban még nem volt meg. de 1848-ban már intézkedtek róla. A városi közgyűlés jegyzőkönyve ír így: „Elnöklő Fő Bíró Úr előterjesztette, miként többeknek előadásaikbul értesült, hogy a helyben tanyázó sorkatonaság számára itt levő lőpor el vitetni fog, minthogy pedig a folyó hó 9-től óta a polgári őrsereg Egerben is alakítva vagyon, szükséges gondoskodni, hogy annak a szükség esetében használni kellő anyagi ereje kifejlesztéséhez a megkívántató szerek ne hiányozzanak e tekintetből tehát indítványt tőn a Fő Bíró a városi lőporos toronyban őrzött lőpornak a városi őrsereg használatára leendő azonnali letartóztatása iránt.” A múlt század kilencvenes évei után, amikor elkészült a megyei laktanya, még egy ideig használták a puskaporos tornyot, majd áttelepítették a város másik határába a lőszerraktárt. Sokáig üresen állt az akasztódombon, pedig a puskapor régen elköltözött falai közül, s megnyugodtak körülötte az elátkozottak szellemei is. Nem volt könnyű eladnia a városnak, mert világvégi hely volt ez mindenképpen. Hanem azért akadt egy bátor ember, Hevesi István, aki 1944 tavaszán megvette a tornyot és a hozzá tartozó őrházat A tornyot lebontotta, s tégláiból megtoldotta az őrtornyát. Micsoda téglák voltak azok! Tenger baka-búbánat volt azokban belevésve a bajnét, a szurony hegyével. Látni lehetett azokat, egészen mostanáig. Száz meg száz név sorakozott fel, minden tégla egy név, Zombori Barna, Betyár 1908, Vas. Boza, Varga, Patkó Mihály és a többiek, egyik magyarabb, mint a másik, idegen vezényszó alá kényszerített Heves megyei bakák nevei. Ki hol halt meg közülük, idegen érdekékért, idegen földeken, ki tudja ma már. Ilyen iratos házat aligha pipált még egyet az Osztrák—Magyar Monarchia. De volt ennek a háznak még egy nevezetessége. Itt nevelkedett, nőtt fel ifjabb Hevesi István, a híres vízipólós, Eger második olimpiai bajnoka. (Az első Pillér György volt.) Eger. Lenin út 153. Ma már csak a szám tábla függ a drótkerítésen Dél felé való útjában, a város elérte a kis házat és elnyelte. Hevesi István cementáru-készítő kisiparos sokféleképpen nevezetes portáját kisajátították, ő pedig Kerecsenden vett házat, hiszen ősei is ott nyugosznak az akácos temetőben. Minthogy pedig a kerecsendi házat is bővíteni, alakítani kell, a téglák is elindultak a közeli falu felé. Vitték hátukon a régi katona-neveket, amelyeket többé nem lát meg senki, eltűnnek a vakolat alatt. Az akasztódomb tetején, az immár puszta téren elkezdik majd ásni az új betontömb alapjait. Akik pedig ott lelnek egy-egy koponyát. távol a törzs csontjaitól, gondoljanak egy pillanatra azokra a szerencsétlen nyomorultakra, akiket itt szabadított meg bűneiktől a hóhér pallosa.
Dr. Kapor Elemér tollából 1977-ben!