Haditechnika a Rákóczi szabadságharcban

Írás 1976 márciusából

Háromszáz éve, 1678. március 27-én született II. Rákóczi Ferenc, a szabadságharc kiemelkedő egyénisége. Huszonhét éves korában — felismerve a császári elnyomás és zsarnokság következményeit — a felkelő szegénységet hadinépének ismerte el és kiadta a szabadságharc alapokmányát, melyben fegyverbe szólít a „képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató, becsületünket taposó, kenyerünket elevő, életünkön uralkodó, s kegyetlenkedő birodalom ellen, édes hazánkért, nemzetünkért, régi szabadságunkért, a szegénység teljes nyomorúságának megváltása végett”. Rákóczi nagysága, szervezőképessége már a fegyveres szabadságharc kezdetén kibontakozott, s első intézkedései közé tartozott a kurucság minél jobb felfegyverzése, az akkori időnek megfelelő haditechnikai eszközökkel való ellátása. Mivel úgy látta, hogy a külföldről behozott fegyverek mennyisége kevés lesz, haladéktalanul hozzálátott a hazai lőporgyártás és fegyverzet bázisának megteremtéséhez. A fegyverzetek felsorolásában a különböző kardfélék érdemelnek elöljáróban figyelmet, melyek közül az egyenes kardok, valamint a szablyák terjedtek el a legjobban. A szablyák pengealakja ebben a korban igen változatos, használatuktól függően hol hosszabbak, hol meg rövidebbek, széles vagy keskenyebb lappal. Olyan szablyatípusokról is tudunk, melyek pengéje végig lyukacsos volt, nyilván a súlycsökkentés érdekében. E kardok díszítése is eléggé változatos volt, egyes kuruckori kardokon az úgynevezett nyélló-díszítés is megtalálható. E díszítési módnál az előre kimetszett rajzot fémből, mégpedig ezüst, réz és ónból álló, sötétszínű és szalmiákoldattal péppé alakított anyaggal töltötték ki. A díszítések egyébként az egyszerűbb és csekélyebb értékű kardók pengéjén is gyakoriakká váltak, a rajzoknak, feliratoknak a felületbe való bemetszése, vagy savval való bemaratásával. Bármennyire is félelmetes fegyvereknek számítottak ebben a korbán a jól kiképzett kardok és szablyák, a tűzfegyverek elterjedésével mind nagyobb szerephez jutottak a kis és nagy kaliberű tűzfegyverek. Lényeges haladást jelentett e korban a kovás, vagy francia závárzat feltalálása, melynél a sárkány felső részébe csavarral összeszorítható két lap közé kovát erősítettek, s ez a ravasz meghúzásakor a serpenyő acéljára ütődött, ezzel egyidejűleg a serpenyő fedele visszacsapódott, s az így keletkezett szikrák tisztán a puskapornál kerültek érintkezésbe, s az meggyúlva a gyújtólyukón keresztül továbbította a tüzet a tűzkamrába. A fejlődés azonban itt sem állt meg, mivel előtérbe kerültek a gyors, egymás után való tüzelés megvalósítására irányuló törekvések. A kuruc—labanc harcok során alkalmazásra kerültek a szakállas puskák különböző változatai, melyek közül a rövideket félszerszakállasoknak, a hosszúakat pedig sugárszakállasoknak nevezték. A kuruc lovasság kedvelt fegyverei közé tartozott a karabély és a pisztoly is, mint rövid lőfegyverek, újabb változatai viszonylag pontos lövés leadását tették lehető. A pisztolyt a lovasság a nyereg mellső kápájánál, kétoldalt elhelyezett tokban viselte. Mivel egy-egy lovas kettőt vett magához belőlük, ezért a pisztolyokat párban számították. A nagy kaliberű fegyverek sorában a fejlődést véve alapul, első helyen a mozsárágyút kell említeni, amely az európai nagy kaliberű tűzfegyverek első alakjának tekinthető. A mozsárágyúk érdességeként említhetjük, hogy hatfontosokat már az apró mozsarakhoz számítottak. Meg kell azonban mondanunk, hogy a kétszáz fontos mozsarakból egy-egy várban egynél többet alig tartottak. E kor legtökéletesebb mozsara lehetett az, melyet egy kuhesseni mester, Gártner András talált fel, aki 1700-ban Magyarországra jött, hogy itt „gyorstüzelési” találmányát kipróbálja. Az általa feltalált mozsarakból egyébként húsz lövést lehetett leadni egy perc alatt. A nagy kaliberű. fegyverek másik része az ágyú, amely első alakjában tulajdonképpen szintén mozsár volt azzal a különbséggel, hogy mindkét végén el volt látva nyílással és hátúiról lehetett tölteni. Ezt követően azonban rövid idő múlva az elöltöltő ágyú terjedt el széleskörűen. Szabály szerint ezekből az ágyúkból általában vasból, (ólomból és kőből megmunkált golyókat lőttek ki, ámbár az 1700-as években már az ágyúgolyót üregesre alakították ki és azt lőporral töltötték meg a nagyobb rombolóhatás elérése érdekében. A gyalogság, illetve a lovasság ellen általában kartácsot, tehát vasdarabokból vagy kisebb golyókból álló töltést használtak, melyet ugyancsak ágyúkból lőttek ki. Bottyán János Pápa bevétele alkalmával majdnem áldozata lett egy ilyen kartácslövedéknek, megmenekülését csupán hatalmas mellvértjének köszönhette. Az ágyú elsütése egyébként a cső alsó végében a porkamrába vezető gyújtólyukon keresztül történt azáltal, hogy a pattantyús a tüzes kanócot egyszerűen a gyújtólyukhoz érintetté. Az ágyúk tartószerkezeteit az erős ágyú, vastag talpú és sok küllőjű kerekekkel együtt sűrűn megpántolták vasgyűrűkkel. Magukat a kerekeket erős vastengely kötötte össze. A kuruc—labanc háború fegyvereinek ismertetésével ízelítőt kívántunk adni az akkori haditechnikai eszközökről, melyek már meglehetősen félelmetesek voltak.