Gárdonyi bácsi a kemence padkáján

Dr. Kapor Elemér írása 1979-ből

Érdekes utca az egri Kertalja utca. A ráchóstya peremén húzódik észak felé és ha nem is olyan távlatos, mint a Bérc utca, amelyiknek csak az egyik fele házsor, a másik fele a város azért, hogy lélegzetet lehet benne venni, különösen az elején, ahol letörik a part, lábánál a Verőszala pincéinek piros teteje látszik, távolabb, a völgy másik partján — ahogy Egerben mondják: átall-ellenben — a „bőrgyár” hatalmas, talpakon álló ezüst hordói sorakozik, fölöttük a Kisasszony-temető halottai álmodják örök álmukat, fehér kövek közt. Nemcsak a látvány teszi figyelni valóvá ezt az utcát. Itt, a kilencedik számú házban lakik két kedves fehérhajú öreg ember, Bárdos Sándor, meg a felesége Tóth Erzsébet. Mindketten 1900-ban születtek, s ezért is nevezetesek, mert ők kezdték meg ezt az utcát. Ugyan ki hallott ilyet? Mert ma utcát kezd az állam, a város, az OTP, de hogy éljen ebben a városban valaki, egy magános emberpár, aki elmondhatja: ezt az utcát mi kezdtük építeni, az bizony ritkaság. 1927-ben építettem itt az első házat — mondja Bárdos bácsi. Valahogy megtetszett ez a hely itt, a Ráchegy utca kertjeinek az aljában, keskeny kocsiút vezetett fel erre a területre. No, ez szegényembernek való hely, mert kőműves voltam, de 1927-ben nagyon kevés munkája volt a kőművesnek. Szoba-konyhás hajlék volt, a feleségem segített megépíteni. Még nevet is én adtam az utcának. A városházán Rapcsák mérnök úr tréfálkozott, azt mondja, magáé ez az utca, mi legyen a neve? Gondolkoztam. Kertek alatt van, legyen Kertalja utca, így is lett. Vasárnap van, beszélgetünk. Régi dolgokról esik szó, csendesen, ahogy augusztus estén illik. Erzsi asszony is mond valamit. Olyat mond, amiért megint figyelni kell. Mert elámulhat rajta az írói egyéniségeket kutató egész irodalomtudomány. Gárdonyiról beszélt Erzsi asszony. Gárdonyit, mint egri remetét tartják számon, s nem is minden ok nélkül. Zárkózott, sőt bezárkózott embernek ismerték, dolgozó szobájának ablakain nappal is zárva voltak a fatáblák, csak íróasztala fölött áradt be a világosság, a mennyezeten vágatott ablakot az író. Ennél érthetőbb módon nem közölhette a világgal: nem akarlak látni benneteket, ne zavarjatok, dolgozom. Azon kívül, hogy a szoba homályló sarkaiban regényeinek alakjai gombolyogtak végleges formájuk felé, fölrémlettek egy élet kísértő képei: rosszul sikerült házasság, egy elmebeteg gyermek, az ő életének gyógyíthatatlan bánatai. Ezzel a teherrel nem lehetett emberi kapcsolatokat, könnyű társadalmi kapcsolatokat keresni, anélkül, hogy az érdeklődés, vagy a részvét esetleg bántó megnyilatkozásai ne fenyegették volna. Érzékeny, szemérmes ember volt, maradt betáblázott szobájában, magányának szomorú ura. Persze, voltak ismerősei, néhány magyar tanár a középiskolákból, orvos, pár újságíró udvariasan, s sőt talán szívesen is fogadta őket, ha meglátogatták. De ő maga nem ment sehová. Vagy mégis? Hallgassuk Erzsi asszonyt. — Géza bácsi sokszor felkeresett bennünket, mert nagyon szeretett minket, úgy gondolom, talán azért, mert tizenegyen voltunk testvérek, Ott laktunk közel, a Szőlő utca öt számú házban, ami most Janicsár utca. Édesapám parasztember volt, üljön le nálunk, tekintetes úr, kínálta hellyel, de Géza bácsi sohasem ült a díványra, pedig bőrrel bevont díványunk is volt, a búbos kemence padkáján szeretett ülni, ott pipázgatott, hosszú szárú pipája volt neki. — Ha édesanyám kenyeret sütött, gyakran csinált lepényt, a kenyér után sütötte a kemencében, azt megsózta Géza bácsi, úgy szerette enni. Amikor még megvolt az ostorosi, savóskúti tanyája, mindig mondta: Gyere Erzsi lányom, hozzánk tejért. Merthogy a tanyáról mindig hoztak be tejet. Édesapám minden nyáron summásmunkára szerződött az alföldi uradalmakba. Mielőtt elindult, Géza bácsi hozott neki egy üveg pálinkát meg zöld dohányt. — Zöld dohányt? — nyílik el a szemem. Erzsi néni nagyot nevet: nem a dohány volt zöld, csak a paklija. Kétféle dohányt szítt akkoriban az egyszerű ember. Az olcsóbb barna papírba volt csomagolva, a drágább zöldbe. Ilyet hozott Géza bácsi az édes apámnak. De édesapám sem maradt adósa. Amikor, hazajött, hozott egy darab aratási szalonnát. Az olyan sózott szalonna. Abból egy szép szeletet átvittünk mindig neki, azt különösképpen szerette. Télidőben jött el gyakrabban, amikor édes apám itthon volt, a kemence is meleg volt mindig, ott üldögéltünk körülötte, míg édesapámmal beszélgetett. — Aztán az volt nagy mulatság, amikor a tanyáról behozták a diót (sok diófa volt odakint), idehordták a nagy udvarba, ahol Gárdonyi néni külön háza volt. (Most óvoda.) Körül ültük a zsákokat, törtük a diót, s ilyenkor mindig kaptunk ebédet, gulyáslevest. Gárdonyi néni később elhívott, megtanított finom tésztát gyúrni. Gyúrtam is neki mindenfélét, kockát, lebbencsnek valót, hosszú metéltet. Azt a hosszú metéltet, amit derelye-metélővel daraboltunk fel, nagyon szerette Géza bácsi a tyúklevesben. Most is magam készítem a száraz tésztát, — hoz ki mutatóba egy kicsit a kamrából. A Kertalja utca most már kiépült, két sor ház van benne, emeletes is akad közte, s vagy nyolc-tíz autó pihen a s kapuk előtt. Az utcavégén a gyermekváros iskolája zárja le a kilátást. Ki hinné, hogy ma is itt lakik, aki kezdte, ki hinné, hogy az egyik házban Gárdonyiról emlékezik egy szép arcú, hófehér hajú öregasszony. Mégiscsak járt valahová Gárdonyi Géza. Nem a lent nyüzsgő városba, kétséges indulatú emberek közé. Az én falum írója, a régi tanító, ha elfáradt munkájában, gondos írásaiban, meg kereste magának a falu örök élményeit ott fönt, a Szőlő utca öt alatt, ahol tizenegy gyermek csüggött a szaván, Tóthéknál.