GRŐBER JENŐ (Eger, 1870. január 19. – Eger, 1941. november 3.)

Sváb eredettű, őse valószínűleg a 18. század közepe idején költözött hazánkba a török-magyar háborúkat követő betelepítésekkel. Nagyapja Grőber Ferenc 1826. évben költözött Egerbe és létre hozta a Neumayer-féle vaskereskedést, amit az írások szerint igen gazdaságosan működtetett. Később nagy szőlő területeket vásárolt és borászkodott. Bajzáth Annával kötött házasságából három fia született az 1830-as években: ifjabb Ferenc, József és Sándor. Az aradi vértanú Knézich Károly tábornok leányaival kötött házasságot az 1860-as években, József Knézich Olgát vette el, majd pár évvel később Sándor Knézich Irént. Ez utóbbi házasságukból született Grőber Jenő, aki először a katonai pályát választotta. Húszévesen jelentkezett az egri állomáshelyű gyalogezredbe. Felettesei úgy jellemzik, hogy nőtlen, földbirtokos, 4000 korona jövedelemmel. Szolgálati leírásából kiderül, hogy jól vívott, szertornázott, ezen kívül tökéletesen beszélt és írt magyarul és németül.

Katonai anyakönyvében kiváló jellemzést kapott: ,,Szilárd jellem, komoly, jóindulatú, jó szellemi képességű, hasonló felfogással.”

A katonai pályája után minden érdeklődését, figyelmét és energiáját a szőlőbirtokaira irányította. Munkásságnak eleje a filoxéra utáni újrakezdés időszakára esett. Grőber új telepítésekbe kezdett, és mindvégig a kadarka lelkes híve maradt, több évjáratban készített kadarkagerincű bikavért. A századforduló időszakában a kadarkát különleges szőlőfajtának tekinteték,és általános volt az a nézet, hogy a kadarka hazája Eger, csak ebben a talajban képes produkálni olyan termést, mint a híres 1868-as évjárat, amelyről még a század végén is ódákat zengtek. Akkoriban úgy gondolták, ha ez a fajta kipusztul,

ültethetnek ide akármilyen szőlőfajtát, abból már nem lesz egri

bikavér. Grőber Jenő egy 1940-es nyilatkozatában kifejtette,

hogy az egri hegyekben nagyon kevés kadarkaültetvény van,

elhanyagolják a gazdák ezt a szőlőfajtát, pedig ez alapozta meg

iger hírnevét. Nagy valószínűséggel ennek az volt az oka, hogy

a háború alatt a ,színes” bornak nem tulajdonítottak nagy értéket, egyszerűen , kocsisbornak” csúfolták, és a kisgazdák nem is tudták értékesíteni a vörös boraikat. „Ma már tudjuk, hogy az egri bor hírnevében nagy kincs van, amit azonban csak kadarkaültetésekkel tudunk kihasználni”. „Ha a kadarkához hűek leszünk, hűek leszünk a zsebünkhöz is.” Szívesebben termelnének a gazdák kadarkát — fejtegette tovább Grőber —,ha a kereskedelem nem csak a fehérbort keresné. Grőber szerint „ha lesz vörösbor Egerben, akkor jönni fognak a vevők is, mert fehérbort mindenütt vehetnek, de egri vöröset csak Egerben. Ha az egri hegyeket kadarkával és nagyburgundival ültet-

jik be, eljönnek érte a világ minden részéről.”

Grőber nevét az első bikavérkészítők között lehet említeni, több bikavérrel szerepelt már az 1905-ös tátralomnici borkiállításon is. Azt azonban nagy merészség lenne kijelenteni, hogy kizárólag az ő nevéhez köthető a ,bikavér” márka meghonosítása, hiszen az 1896-os milleniumi kiállításon a Kánitz család is több egri bikavérrel szerepelt. Ugyanakkor Grőber volt az, aki a vegyes szüretek helyett tudatosan a fajtaborok elkészítése és azok házasítása mellett tört lándzsát: bizonyos időszakokban akár tizenegy fajtabort is meg tudott mutatni pincéjében az érdeklődőknek.

Grőbernek kb. 150 kat. hold birtoka volt, amelyet 1941. november 3-ai halála után, mivel nem volt gyermeke, öt testvére örökölte. A néhai gazdaság földterületeinek jó részét államosították, az Arnyékszala úti egykori Grőber pincészet az Eger—Gyöngyösvidéki Állami Borforgalmi Vállalat tulajdonába került, egészen annak elárverezéséig.

Grőber Jenőt halála után „az egri borkultúra, apostolaként” emlegették. Amiképpen az Egri Újságban megjelent nekrológban fogalmaztak, a „hit és hazafiság, vallásos és nemzeti érzés fűtötte át szellemét, és korán megtanitott arra, hogy nem csak szavakkal, hanem tettekkel kell szeretnünk hazánkat a magyar földet”.

Forrás: Egri Bikavér, Egy legendás bor története

 

Grőber F. és fiai "Jó bor és szilvórium " hirdetése 1866-ból!