A DOBÓ-ÜNNEP EGERBEN. 1902. október.26.

(Újságcikk korabeli nyelvtan szerint)

Most háromszázötven éve bőven áztatta a vér hazánk földjét, de a vérből dicsőség sarjadzott, mely soha el nem enyészik, s mindig be fogja ragyogni fényes sugaraival a magyar nevet. Ha előbb is, utóbb is, száz meg száz csatában be nem írta volna a magyar kardjával nevét a történelem könyvébe. Ez az egy év, az 1552-ik esztendő, maga feljegyzett volna három olyan hősi küzdelmet, melyek méltán helyet foglalnak minden idők és nemzetek legbámulatosabb harczai között. Az annyit magasztalt termopilei hősöknél nem állanak hátrább Szondy, Losonczi, Dobó és magyar vitézeik. A drégelyi és temesvári hősök hiába vérzettek, s osztályrészük csak az el nem múló dicsőség lett, de harmadik társuk, Dobó szerencsésebb volt, az ő bátorságát a győzedelem sikere is koszorúzta; megtartotta a kezére bízott várat, s ezzel együtt talán az országot is, mert megakasztotta az orkán módjára előre törő ozmán hatalmat s új erőt, új bátorságot öntött a csüggedő lelkekbe, új ellenállásra lelkesítette azokat. Az 1552-ik évben két hatalmas sereget küldött a nagy Szulejmán szultán Magyarország meghódítására, Achmed fővezért és Ali budai basát. Rendre foglalták el a várakat, amannak csapásai alatt elesett jó Losonczi István, Ali pedig Szondy Györgyöt látta meghalni. Úgy látszott, minden veszve van, a nagyszámú vitéz, jól felszerelt, gyakorlott török seregnek senki és semmi se bír ellenállni. Csüggedés, rémület szállta meg a szíveket, s már a fontos Szolnok várának őrsége is kardcsapás nélkül menekült. De állott még Eger vára, élt még Dobó István. Achmed és Ali győzedelmes seregei egyesültek a Tiszánál és szeptember elsején megindultak Eger megvételére. Eger vára ekkor nagyon siralmas állapotban volt, ámbár Dobó, aki már négy év óta parancsolt benne, ez idő alatt sokat javíttatott, építtetett rajta. De azért Ali basa még mindig csak rozzant „akolnak s gyermekszobának” nevezgette. Négy kapuja, s néhány gyenge bástyája volt mindössze, a várost pedig csak palánk fogta körül. A felszerelés is ehhez való volt. Az ostrom előtt néhány héttel még ágyús tüzér is alig került a várban, úgy kért kölcsön Dobó néhány ágyút Bebek Ferencztől Serédi Benedektől és Perényi Gábortól s csak azután fogadott kilencz, ágyúhoz értő embert. Majd tizenhárom sebészt,”borbélyt”, mindenféle mesterembereket és sütő asszonyokat fogadott. A vár őrsége kezdetben csak 400 emberből állott, ezek száma azonban Dobó buzgólkodására a környékbeli nemességből, s egyéb harczra képes emberekből jócskán felszaporodott, s a vár népessége a benn maradt 59 asszonnyal és gyermekkel együtt a Tinódi Sebestyén adata szerint összesen 1935 volt. Szintén Tinódi mondja, hogy az ostromló sereg 25,000 főből állott, tehát minden egrire, asszonyt, gyermeket beleszámítva, vagy 13 török harczos esett. S ez a roppant túlerő szeptember 9-től október 18-ig ostromolta a gyenge várat. De ha gyenge volt a vár, erős volt Dobó és vitézei, erősek, hősszívűek még az asszonyok, gyermekek is. Mindenki megtette a kötelességét, s híven követte a vezérek: Dobó, Bornemisza, Pető, Mecskey, Zoltai, Fügedi, Vitéz, Nagy Imre, Gyulai, Bolyky példáját. A törökök nagy vitézséggel, sűrűn intéztek rohamokat. Kelet edzett, bátor harczosai ezrével hullottak el a sánczokban, de Eger hőseit meg nem győzhették. Ágyúik éjjel-nappal dörögtek, összesen 12,000 golyót lőttek a várra, de az egriek nem ingadoztak. Felrobbant lőporos tornyuk is, ám Dobó rögtön készíttetett új puskaport s a romba dőlt falakat helyreállíttatta. Volt dolguk a sebesülteket ápoló „borbélyoknak,” volt dolog a temetéssel is. Csak egy roham után háromszáz hőst temettek egyszerre a várban, köztük a derék Bálint papot, akit a várfalon lőttek keresztül. Emberfeletti küzdelem volt ez. Az ostrom vége felé alig volt már ép ember a várban, maga Dobó is több helyen megsebesült, s aranyos sisakját tartó gyermek apródját mellette lőtték agyon. De azért senki sem csüggedt most sem. Az asszonyok szívében is lobogott a hősi indulat, s ott harczoltak a falakon a férfiak mellett, vagy hordták a követ, forró olajat, szurkot az ostromlók fejére. Olyan példát mutattak, a milyennek párját alig találunk a világtörténetben. Majdnem hatheti ostrom után elvonult a török sereg, eltemetvén sok ezer jó vitézét, ott hagyva az addig szerzett dicsőséget. A győztesek kezébe került Ali vezéri aranyos bíborzászlója is. Eger megmaradt, a haza fellélegzett, nemzeti dicsőségünk babérkoszorúja egy hervadhatatlan levéllel gyarapodott. Eme dicső küzdelmek 350-ik évfordulóját ünnepelte meg most, október 18-ikán Eger városa. Dobó síremlékét koszorúzták meg. A vár bástyájában van Dobó síremléke, melyet Ruszkáról — hol a hős teste pihen — Pyrker érsek hozatott volt ide, az egykori dicső harczok színhelyére. Az emlék kriptaszerű építmény, melyben ott fekszik Dobó hosszú szakállú, pánczélos alakja, vezéri zászlóján nyugtatva fejét. Mellette széles görbe kardja, lábánál aranyos sisakja. E kriptában helyezték el az Eger környékén feltalált honfoglaló ősök csontjait is. Méltóbb helyre nem kerülhettek volna. A Dobó-ünnepély Eger város díszközgyűlésével kezdődött, melyet Jankovich Dezső polgármester nyitott meg, ismertetvén a nap jelentőségét. Azután Rátvay jogtanár Gárdonyi Géza: „Egri hősök” czímű munkáját olvasta fel, melyben a szerző költői lelkesedéssel írja le Eger ostromát. Majd isten tiszteletre indult az ünneplő közönség a várba, melynek fokáról mozsarak durrogtak, a harangok pedig valamennyi toronyban zúgtak. Az isteni tisztelet végeztével Dobó síremlékéhez vonultak az ünneplők. Csak kis részük fért itt el. A szűk hely nagy részét a koszorúvivő küldöttségek foglalták el, a többiek a bástyákon, s domboldalon álltak sűrű tömegekben. Felhangzott az egri daloskör himnusza, majd Mintzér Józsefné szavalta Tarkányi „Egri amazon” czímű költeményét, mire az érseki tanítóképezde énekkara a Tinódi Sebestyén „Egör var viadalyarol való enec”-éből énekelt el egy részt. Az egykorú jó lantos diák egyszerű költeménye mély hatást tett mindenkire. Ezután dr. Maczky Valér, cziszterczita tanár tartotta meg szépen megírt, hazafias szellemtől áthatott beszédét, melyben lendületes szavakkal megemlékezvén Dobó, s hős társai vitézségéről és a honfoglalók nagy tetteiről, — kik közül néhánynak feltalált csontjait most a Dobóemlék mellé helyezték, — rámutatott arra, hogy mindezen nagy tettekhez a fegyveren kívül nagy lelki tulajdonságok is kellettek. Ezután a Tigris és Eufrátes közén újabban felfedezett ősrégi czivilizáczióra terjeszkedett ki, melynek feltalált emlékeiből mindjobban bizonyossá lesz, hogy ott több ezer éve, még az egyiptomit is meghaladó korban egy olyan nemzet élt, a sumir, melynek nagyszerű irodalma, művészete volt, mely gyönyörű, óriási városokat épített, s mely nyelve után ítélve, egy törzsből származott a magyarral. S mindez nagyon lelkesítő, buzdító lehet ránk nézve. Mert amely nemzetnek oly ősei voltak már a történelem előtti korban, s a melynek deréksége későbbi századok folytán is oly fényesen nyilvánult, mint például a honfoglalók és Dobó idejében, — az a nemzet nagyra van hivatva. A rendkívüli lelkesedést keltett beszéd után lerakták a koszorúkat, mire még szavalatok következtek, majd a Szózat fejezte be az ünnepet. A közönség megint felvonult a vár útaira, honnan gyönyörködve szemlélte az őszi nap derűit fényétől beragyogott Eger városát. Mindenkiben önkénytelenül felébredt a felemelő gondolat: íme, mivé lettek a szegényes romok, melyeket Dobó védelmezett! Az elmúltakra még emlékeztet a fellegek felé kecsesen emelkedő karcsú török minaret, de ennek félholdja felett is ott ragyog a kereszt, — másfelől mindenünnen a haladás, az új erőre ébredés jelei tűnnek elő. A hatalmas székesegyház oszlopos homlokzatával, a lyceum pompás épülete 53 méter magas csillagvizsgáló tornyával, a czisztercziták temploma, a renaissance ízlésű kiváló szép vármegyeháza, remek vaskapujával, s más kiválóbb épületek, míg a háttérből a híres szőlő, hegyek emelkednek, melyekben ismét szűrik már a kitűnő egri „bikavér”-t.