Felszentelték a Rókus temetőkápolna újraöntött harangját!

Eger, 1940. augusztus 28.

Vasárnap reggel a kegyelet gyöngéd érzésével vonultak ki a környékbeliek az elhagyott, régi Szent Rókus temetőbe, ahol Eger legrégibb kápolnájának újraöntött harangjára hulltak a megszentelő igék. Öreg paraszt asszonyokhoz, poroszkáló öreg emberekhez kétszer szól egy esztendőben a Rókus temető. Augusztus tizenhatodikán, a temető búcsújakor és halottak napján, s ilyenkor veszik a kakukkfüves imakönyvet, meg a segítő botot, körül bóklásznak az elcsitult halmok között, sápadt virágot, soványka gyertyát tesznek oda, ahol még látszik valami határozott alakzat a régi sírokból és imádságot motyognak csendesen az ismeretlenért, aki itt vegyült el a földdel. Most harmadszor nyíltak meg ebben az évben a temető kapui, s akik eljöttek, csendesen felkapaszkodtak a dombon, a templomig, amit az 1709-es pestis után fogadalomból emeltek a város német polgárai. A virággal díszített, fehér lepellel borított kis asztal mellett Petro József dr. kanonok, plébános elvégezte az egyház szertartását, kedvesen szólt a hívekhez, aztán megkezdődött a mise. A szép feketére érett padok között, a jámbor szentek szobrainak árnyékában felhangzott az együgyű kis orgona és az áhítatos ének kilengett a nyitott ajtón. Ezen a szomorú nyáron ekkorra kisütött a nap. Aszú ízek keltek a levegőben és finom párák remegtek a hosszan nyíló kistályai völgy felett. Ez a temető Eger legszebb és legérdekesebb temetője. Legszebb, mert lankás dombon fekszik, s a dombtetőn a templom a faluk mély hangulatát árasztja. De legérdekesebb is. Ez a temető már meghalt, s már el is szakadt a haláltól. Az életé, akik itt feküsznek, elmúltak már utódaikban is és a furcsa alakú kövek „szomorú özvegyei, zokogó árvái“ valahol, talán itt, talán másutt, talán jeltelenebbül nyugosznak. És annyiszor haltak meg ezek itt, ahány fölött megkondult a harang azok közül. Az új temetők, ahová frissen emelkedő hantok vetnek új és új hullámokat, olyanok, mint a felkorbácsolt tenger, tornyosodnak, emelkednek és süllyednek a sírok, körülöttük sokszor eget ostromol a tarajos fájdalom, s a nyugtalan földet mintha emelgetnék a sírgödör szájánál szétpattant erők. Ennek a temetőnek a hullámai már elcsendesedtek. Nem támad szél sóhajtásból, hogy felkorbácsolja a rögöket, nem rázza zokogás a fákat, a sírok szögletei teljesen letompultak, a hullám vonalai visszahajlanak a föld sima tükréhez, meg sem ismerszik már, hol volt sír, hol nem. Nyugalom és csend. A temető déli oldalán napraforgók kerek orcái bókolnak, dús fű borít el mindent, a megdőlt, meghámlott, eltört kövek és szobrok maradékai között különös szépségű csikos csigaházak vonulnak lassan, vagy figyelő béka moccan a levelek közt, egy távoli udvarból kopácsolás hangzik és gondtalan ének, a levegőben bogár zúg a késői napfény boldog kábulatával. Ez a temető már az életé. Itt már a föld egyenletes, zengő éneke szól, a régi szemek virágokká nyíltak és az elporladt karok az akácok ágaiban ölelésre tárulkoznak. Feltámadunk. Ami elhagyatottság van itt, csak olyan, mint a rügy megmaradt, megbámult levele a virágok tövénél. Az élet költészete között fellelhetők még a halál költészetének nyomai. Ez a temető, a város legrégibb temetője és egy letűnt világ gondolkodását, gyászának megnyilatkozási formáit mutatja vissza. 1759 a legrégibb szám, amit sikerül felfedezni, szövege már teljesen elmosódott. Tovább ez a felírás olvasható egy gúla alakú kövön: E gyászdomb Fedez egy jámbort Tisztelendő Tindira Sándort. Élte nyíló idején Midőn tizenkilentz telet Alig számlált, S itt lelt helyet Hosszú álma mezején. 20 febr. 1830. Költő volt, aki az utolsó sort fogalmazta, ha nem tudta is. Nagy dicséret szól erről a kőről: Radeczky Pál úr nagy lélekkel igaz szívvel, s bölts elmével tündöklő testének hamvai. A felírás vége a földbe süllyedt teljesen. Az ezernyolcszázas évek nyelvi romanticizmusa sok érdekes feliratot leng át. Itt a kegyetlen Morpheus csont keze zúzta szét a Szeretetnek arany Lántzait, melynek bús emlékezetére Dusárdi József Egri Polgár; midőn elfelejthetetlen Hitvesse Ns. Kristony Klára Asszony, életének 33-ik Esztjében 1826-ban június 4-én örökös el Szunnyadásával árvákat hagyva maga után, ezen gyászos emlék oszlopot emelteté. Ugyanennek a kornak jellegzetessége az a sirám, amely Sporer Róza rózsaszín márványlapján olvasható: Gyakorta sima tengeren Evez a gálya, már a part közel — de ekkor zúgva kél Jő fergeteg — támaszt vihart, S habár a part már fölmerül Örvénybe dűl Rózát tizenhat éven át Szülei gonddal ápolák, S midőn reményük üdvhonát Harmar elérni gondolák A sírba lökte őt bele A sors keze. Az első versszak döcög kevéssé, a másodikkal már jobban boldogult a Versfaragó. Van azután olyan sírfelirat is, amin látható, hogy íróját megzavarta a nyelvi föllengzésre való törekvés: Itt módosult hantok sora közt e sírkőnél meg állni elsodrá Zihala Józsefet a tomboló halál. Az újságíró képzeletét az a régi, régi kő foglalkoztatja leginkább, amelynek ez a szövege: Itt nyugszik Istenben boldogult Majnár Katalin Bukucs Mártonné 8 testvérével és egy magzatjával. Született 1801. okt, 7. Elh. 1869 A sírkő alján, egészen a föld felett, ez a megjegyzés olvasható: Ne ítélj, Isten az ítélő Vajon milyen tragédiát takar ez a kő, mi bűne lehetett a szerencsétlennek, hogy még poraiban is a megszólás ellen adott védelmet neki a sírirat. A világ, úgy látszik akkor sem volt jobb. A kápolnával szemközt sudár márványoszlop: óvári és szentmiklósi báró Pongrácz Miklósnő szül. Dolhai és petrovai Petrovay Borbála. A domb egybefolyik már a többi dombokkal, Petrovay Borbálát úgy látszik nem fogadta be a bárói férj családi sírboltja. De itt hevert a fűben Fenyvessy Ferenc ügyvéd eltört márvány keresztje. Fiára emlékeznek inkább a mai emberek, fiára, akit elpocsékolt az alkohol, vékony termetű villanyszerelő volt, ferde fejtartással révedezett rongyaiban és nemrégen találták meg holtan egyik Koszorú utcai pince mellett. El is temették a szegények koporsójában a Kisasszony temetőbe. Néhány együgyű felirat is kínálkozik a feljegyzésre, Itt nyugszik Polonkay János hitvestársa. Elszakadt hív társától Elmaradt két árvától Vagy: Itt nyugszik Szabó Sándor. Nem halt meg örökre aluszik a teste. Az ő lelke örül a mennyei szék körül. Akadtak nevezetesebb halottak is, odalent a kápolna körül épített kriptában. Itt pihentek, mint Szmrecsányi Miklós megírta, a Buttler, a báró Szepessy, Rottenstein, Forst, Herner családok tagjai, valamint Nájmájer Ignác, Eger város főbírája (1803). Lehet mondani, hogy Eger helyi történetének vezető alakjai pihentek ottan—mint ahogy hozzátartozóik hihették, örökre — s íme száz év sem telt el, amint mondják 1870 táján, a városi orvos egészségügyi véleménye alapján a kriptát kiürítették, s a halottakat valamerre közös sírba, jeltelenül elhelyezték, talán a nagy kőlap alá, nem messzire a kápolnától.“ A temető régi német hangzású nevei közül olvashatók a Glósz, Smelcinger, Mózer, Gruber nevek, ugyancsak itt vannak a Ringelhann és Steinhäuser családok sírboltjai, de a német eredetű polgárság mellett békésen megférnek a Bolváry, Kodolányi, Tamasi, Virág, Kónya, Gilányi, Vízi, Ürményi, Kobza nevek. A szép, régi csendben minden összeérik, nevek, rangok, fogalmak, meleg belső szövevénnyé érnek és táplálják a fenti életet. Észak felé, a temető mellett vonat zakatol, füttye vidáman sivít és visszaverődik a távoli dombok oldalán.

Megj: Ne felejtsük el, hogy egy hét múlva, e hó 27-én du. 4 órakor a kápolnánál búcsú lesz!