AZ EGRI BÚCSÚ

Vasárnap elzarándokoltunk az egri búcsúra. Zászló alatt mentünk. Egy tüzes, lobogó magyar lélek szárnya csapkodott fölöttünk és gyújtogatta forró színeivel a mi szívünket is: a Berczik Árpád magyar poéta-lelke. Ő verbuvált itt Budapesten írókat, művészeket, fotográfusokat az egri búcsúra, hogy elzarándokolván Dobó István, meg Dobó Katicza városába, a szívünk, meg a szemünk megfürödjék a magyar élet meleg hullámaiban, a magyar népízlés viruló színeinek lobogó tarkaságában. Egy ilyen fürdő mostanában nagyon ráfér a lelkünkre, az bizonyos. És Berczik Árpád még azért is a reputácziójával állt jót, hogy az eső se fogja megrontani a gyönyörűségünket Csakugyan, nem is volt eső, pedig láthatólag szeretett volna lenni. Nehéz, barna felhők gyűltek az egri vár fölé, de a Berczik Árpád szemrehányó tekintete féken tartotta őket. Úgy hétköznapon igen csöndes, bágyadt életű város Eger. Hogy duplán is rezidenczia, Heves vármegyéé, meg az egri érsek Ő eminencziájáé, nem igen látszik meg rajta. Hullámos szintű, aszfaltos, keskeny utczáin gyöngén lüktet az élet. A vasútja is, a félig-meddig viczinális szárnyvonal, inkább eltolja az országos forgalom útjából, mint bele kapcsolja. Pedig maga a város elég mutatós. A fekvése, zöld hegyek mély völgyében, a melyet sekély vizű patakok szelnek, festői. Az épületei, a székesegyház, az érseki palota, a lyczeum, a megyeháza, meg még egy sereg, a legtöbb a barokk finom díszében, nagyon érdemesek a megtekintésre. A szerviták búcsúja, vagy ahogyan mondták, a „servitai búcsú”, ezt a szép keretet huszonnégy órára meg is töltötte egy mozgalmas élet igen érdekes tartalmával. A hegyek mögül, meg a síkról, hevesi és borsodi falvakból már szombaton megindultak kisebb-nagyobb énekes, imádkozó csapatok, szentképes zászlóval, koszorús feszülettel, fátyolsátras Mária-szobrokkal Eger felé. A maklári úton meg fönt a hatalmas, szürke várfal tövében egyik énekes had a másikat érte. Ha szembe találkoznak egymással, úgy köszöntik egymást, hogy megcsókolják a keresztet, a melyet a másik hoz, a fehérruhás, gyöngyös koszorús Mária-lányok meg egymással csókolónak össze. Akik már szombaton bejöttek Egerbe, a szerviták temploma körül helyezkednek el és ott töltik Isten szabad ege alatt a hűvös szeptemberi éjszakát. Nem messze innen teljes épségben áll a „mecset”, egy karcsú, kerek, vaserkélyes, magas minaret, azonmód, mint a mikor a müezzin odafent nyújtott hangon hirdette Allah dicsőségét... A búcsú útvonalának két végét két sátortábor jelzi. Egyik fönt a hosszú szervita-utczában, a másik jó messze, lent a város másik végén a székesegyház előtti kis fennsíkon. A távolság van egy jó félórányi. A búcsún volt vagy hatezer asszony, ami szoknyában a legalsó hangon is jelent vagy hatvan ezret. Mert talán akadt olyan szegény hajadon vagy menyecske is, aki nem vehetett magára többet hatnál-hétnél, de kipótolták azok, akiken tizenöt is rengett. A krinolin testhez tapadó viselet volt ahhoz képest, a hogy a mátravidéki leány vagy menyecske „szoknyadísze” fest egy vasárnapon. Mintha egy kinyitott hatalmas esernyőből nőne ki karcsú dereka és ez az ernyő leng jobbra-balra, amint lép az ember csak azon tűnődik, hogy tud leülni, aki hordja? Szemünk keresi a tarkaságot, az ősi ízlés lobogó színeit, patakzó czifraságát és nem minden mélaság nélkül kell megállapítanunk, hogy minden fakul. Az egri lányok, menyecskék már virágtalan feketében járnak. Fekete a ruhájuk, fekete kendő a fejükön. A poros homlokkötőt, meg a csipkés, fehér alsókendőt is elhagyták. A falu még színesebb. A viseletük különvalóságát is őrzik, ha egyébben nem is, a fésülködésükben, a kontyfán, amihez hozzászámít az is, amivel födik vagy lekötik. A formák hihetetlen változatosságát tudják produkálni egy kendővel, egy fésűvel meg egy darab kemény papírossal Az abonyi menyecske kontya olyan, mint egy dózsé-süveg. A kövesdieké turbános, meg csúcsos. A felnémetiek, akik a fehéret szeretik, háromszögű síkba feszített kendőjükbe kerek piros mintákat hímeznek. A szomolyaiak fejdísze, meg a kötője is csupa pántlika. Igen szép viselet a rakott, vagy rámás ingváll, amit az egri hóstyákon (külvárosokban) meg a közeli borsodi falvak némelyikében hordanak. Az ingvállat szabályos ránczokba igazítják és a karon kék pántlikával kötik körül. De a színek tobzódó, tüzes tarkaságát már csak a kövesdi fehérnép kedveli. Ők abban is különböznek a többitől, hogy kevesebb szoknyával is beérik, de viszont az övék hosszabb, majdnem a földet éri. Főként a kötény, a surecz, amely úgy tele van hímezve, varrva, szőve, hogy egy egész iparművészeti iskola elláthatná magát egy kötőből való motívummal. Pedig a legszebb kötőjét nem viseli a leány. Azt valaki másnak készíti és tartogatja. A többi falu fehérnépének, mint már említettük, a rajta himbálódzó szoknyatömeg a büszkesége. A hajadonnak azért kell, hogy „nagydarab legyen benne a lány”, így bizonyosan kapósabb a menyecskének meg, hogy a módját mutassa. Megkérdezünk egy abonyi, azaz hogy abanyi asszonyt: -Nem jobb lenne, ha földet vennének a temérdek szoknya árán? A szeme hamiskásan megvillan: - Fődet? Azt nem kell vennyi. Mert minálunk úgy van, hogy minden szegény ember ingyen kap egy öl fődet... Azt akit majd ránk húznak! Beszédes kedvű nép nem úgy, mint lejjebb az Alföldön és játékos szavú. Tréfás kedve könnyen és gazdagon szórja a csípős szikrát. Valami pompás fölöttesség van a gondolkodásában, bájosán vegyítve egy szinte gyermeki naivsággal. Erős, mélységes hitérzésében is van valamilyen gyermekded. Mikor a búcsús menet lefelé hömpölygött a székesegyház felé, megkapó látvány volt a zengő embertömeg maga fölött a virágos feszületek és zászlók lengő csapatával nehéz felhők függtek az égen. Erre a Szűz Mária-szobrokat leborították viaszos vászonnal. Egy novaji asszony sopánkodva mondta: Úgy, úgy! Én édes, aranyos galambom, boldogságos Máriám, csak meg ne ázzál! Az országút betorkolásánál egy-egy csapat kivált a tömegből. Ezek haza indultak még mielőtt rájuk estelednék. Négy-öt órai gyaloglás, mire hazaérnek. A Mária-lányok átveszik a legényektől a szent-szobrot, azután megvárják a következő csapatban jövő társnőiket, összecsókolóznak velük, úgy indulnak zengő énekszóval ki az országútra. . . . A többi búcsús népet a vasút viszi este. Természetesen nincs ekkora emberforgalomra berendezve. Hogy mindenki férjen, egy csomó teherszállító kocsit is bebútoroztak kecskelábú lóczákkal. Az asszonynépnek így is jó, de már a férfiakat ugyancsak kapaczitálni kell, hogy beüljenek. Egy maklári magyar megszegi a derekát és kijelenti, hogy ő olyan kocsiba be nem ül! Nem vagyok én ökör akkor se, ha gőzösön megyek! A kalauz igyekszik a lelkére beszélni, szükség törvényt bont. Ne legyen már olyan válogatós! Az atyafi azonban nem tágít: Válogatós mondja, az épen, hogy nem vagyok! Elmének én az első osztályon is, ha a harmadikban nincs hely, de csúffá tenni magamat nem hagyom. Végre mégis csak elhelyezkedik mindenki és a kis kávédaráló rengeteg terhével lihegve vág neki a lehajló estének. A tüdeje zihál, a kéményéből, mint tüzes verejték omlik, a szikra, a sötétségbe meg-megszakadó ének csapkod. Asszonyok, lányok áradó szívvel, vékony hangon énekük: I-i-ilyen nagy volt Mária fájdalma...

Vasárnapi Újság 1909.09.26.

(helyesírás a korszaknak megfelelően)