v
Estefelé a Kacsában!
Simon Imre írása 1966-ból!
Ketten biztatják egymást:
— Gyere komám, beugrunk egy féldecire, a Kacsába.
Fizetsz, akkor veled tartok.
Úgy estefelé, élénk itt a forgalom, az Arany János utca sarkán. Munkából hazatérők, ráérők, vagy csak egyszerűen szomjasok kedvelt helye ez az ivó. Kerékpárok dőlnek az árokpartra, kék overallos alakok lépnek előttem a helyiségbe.
Kacsa. Hm! Italbolt a Kacsához. Tetszik a neve. Visszalépek a cégtáblát elolvasni. — Az Egri Vendéglátóipari Vállalat 7-es számú falatozója. A felirat mellett valóban egy jópofa kacsa áll, a sás szélére rajzolva. Nagy, fekete csőrök, piros lábak. Névadóul az a „kacsa- mese” szolgálhatott, hogy valamikor a Szépasszony völgyben „vadkacsára cserkészők kedvenc tanyái” állt itt. A vadászok aztán mentek, csak a kacsa maradt.
Manapság aztán ez a jelkép, mit sem törődve a haladó hagyományokkal, inkább kifejezi az italozók fogyasztott mennyiségét, mint a vadászok hagyományát!
Kocsmakép. Talpig áll a füst, szomjas emberek. Beszélnek, isznak, vitatkoznak, aztán kezdik elölről. Amíg megiszom a pohár sörömet, tovább nézelődök. A pult mögött üvegszekrény. A polcokon az alkoholizmus elleni harc ártatlan példaképei: Mit vétettek ezek az Almuskák itt, hogy az üvegüket a mozdulatlanság vastag pora lepi?
Nagy népszerűségnek örvendhetnek egy italboltban a gyümölcslevet!
Kutya nagy súlyemelő halad el mellettem.
Egy kézben három, korsó sörrel egyensúlyoz.
Egyedül iszik.
— Nem fekszek le veled! — sikít egy nő a sarokasztalnál.
Mire a csapos az asztalhoz ér, a világ legbékésebb hangján beszélgetnek. A csapos visszafordul, a nő újra sikolt, aztán felsír. Részeg.
A másik asztalnál is jó társaság szórakozik. A középpontban: Miki. Egerben mindenki ismeri ezt a szerencsétlen embert. Miki otthon nem kap pénzt, mégis mindig iszik. Szeszgőzös emberek részegre itatják. Megbotánkoztató: embereknek szórakozást jelent, hogy egy beteg vedeli a sört.
Mámor és tántorgás. Egy idősebb ember jobbra dől, aztán meg kicsit ballra, jobbra kicsit balra. Most eltalálta a kilincset. Kilép. A tapétaajtón át hangos zsivajgás hallik. Ezt látni kell!
Ha egy színdarabot írnának a Kacsáról, ez lehetne a második felvonás.
— A diófa alatt kopott festésű asztalok. Körülötte néhány kerti szék. A vasasztalra hullott falevelek között poharak, félig kiivott, „elhűlt” sör. Nagy versengés folyik itt! Pénzeznek. Ugyanaz történik, mint amikor a kisgyerekek gombot dobnak a fal tövére, csak azzal a különbséggel, nagy gyerekek, felnőttek játsszák, pénzzel. — Nem, ez csak véletlen lehet. A kíváncsiság elhozott másnap is, harmadnap is. A játékbarlang ugyanúgy üzemel, a részvevők többnyire cserélődnek. Vonalat húztak a WC fala mellé. Rézpityke helyett ide dobálják a kétforintosokat. Vagy harminc darab érme fekszik a porban. Nagy ziccer lehet, mert a gíbicek is igen dörzsölik a markukat. Tapasztósáros nadrágban egy éltes férfi dob rá a pénzhalomra. — Te vagy a jó, Pepi — biztatják a körülállók. — Pusztulj el a neved napján — vicsorít rá a vesztésre álló. Piros ingben, kopott cáfgnadrágban rám mordul egy fiú: — Be akarsz állni?
— Hülye vagy? — tromfolja le egy svájcisapkás. Ilyen nagy blattnál!
Elég volt a naturalizmusból. Gyorsan távozom. A Kacsa vendégei értetlenül bámulnak utánam. — A következő menetbe beszállhatsz! ... — bizonygatják.
A kijárat felé, az italbolton áthaladva, a tekintetem megakad egy táblán:
”Részt veszünk a tegyük szebbé boltunkat mozgalomban”.
Így!?
