Eger építészete a török idők után

Írta: Hevesy Sándor

(első rész)

Buda várának a töröktől való visszavétele után, 1687 tavaszán Caraffa Antal császári tábornok, Koháry István és D’Oria János seregei ostrom zár alá vették Eger várát. Inkább kiéheztetéssel, mint ostrommal akarták bevenni. Az egri törökség a végsőkig tartotta magát, számos vakmerő és véres kitöréssel zavarta a támadókat. Ám december elején az éhező és a felmentés reménytelenségét látó védők kénytelenek voltak megkezdeni az alkudozást a vár feladásáról. Az előzetes megállapodás értelmében „a várat és a várost sértetlenül kell átadniuk — viszont teljes fegyverzettel és minden vagyonukkal békén elvonulnak, fedezetet és élelmezést kapnak Temesvárig a lakosság velük távozhat, de az itt maradni óhajtók ingatlan és ingó vagyonukban háboríttatlanul maradnak.” Tisztességes feltételek ezek, amelyek december 7-én Pozsonyban felsőbb jóváhagyást nyertek. Így hideg téli napon: 1687 december 17-én már a kora reggeli órákban felsorakoztak az ostromló csapatok az Eger várostól dél felé — Maklár irányába — vezető útvonal mentén. Délelőtt 11 órakor végre megnyíltak a Maklári kapu, a törökök Ilidse kapuiának szárnyai és az egyezség értemében a 4000 főnyi török védősereg, valamint a velük távozni akaró lakosság megkezdték a kivonulást. 300 szekér vitte a poggyászt és a megszálló sereg 400 biztosító lovasa kísérte őket. Alig tűntek el az utolsó szekerek és a lovasok az almagyari dombok alatt, ugyancsak a Maklári kapun át vonultak be az egyesített keresztény csapatok a 91 évig török uralom alatt állott városba. Másnap, december 18-án tartották az ünnepélyes Te-Deum-ot az egyik mecsetből hirtelenében visszaalakított templomban. Milyen volt a város a felszabadulás időpontjában? — erről elég meggyőzően tájékoztat bennünket Fischer Mihály udvari kamarai adminisztrátor jelentése. Azt írja: „A helység a katonaságtól eltekintve, teljesen lakatlan és üres, sőt a környező községek is öt mérföldnyi körben puszták és elhagyottak, ezért nehéz még az élelmezés is...” A következő napokban — a részletesebb összeírás után — állapították csak meg, hogy valójában mintegy 50 török család és kevés számú rác kereskedő maradt a város falai között. Eger házairól a felszabadulás utáni harmadik évben — 1690-ben — készített az „Újszerzeményi Bizottság” (Neoacquistica Commissio) pontos felvételt. Ez az összeírás 518 házat említ, amelyből csupán 413-at laktak még akkor is. Ezeknek egy része „domus”, vagyis csak ház és nagyon ritka a „Pulchra domus”, azaz szép ház. A legtöbb csak „domuncula”, vagyis házacska. Sok van aztán „domuncula lignea” — faház —, és legfeljebb felesen „lapidea”, azaz kőház. Nem egy olyan is akad, amely alul kő, felül fából készült. Jellemző, hogy az összeírás külön kiemel egy házat, amely 1585-ben épült, annyira ritka volt már ekkor a városban a török hódoltság előtti időkből való épület. Gyakran felteszik nekünk a kérdést: van-e Egerben, ebben a nagy történelmi múltú városban középkori eredetű lakóház? Sajnos, mai tudásunkkal csak azt válaszolhatjuk, hogy nincsen, és nem valószínű, hogy ilyen előkerülhetne. Talán némelyik régi épületünk alapos vizsgálata (a jelenlegi vakolatok leverése, esetleges kibontások, ásatások) után elő fog még jönni a városban is egy-egy középkori részlet, de ennél többje aligha számíthatunk: Eger középkori fényét csupán a várbeli gótikus épületek maradványai hirdetik. És ez nem is csoda. A város pusztulása már a mohácsi vész után, a kettős királyság idején megkezdődött, ekkor a szinte évenkénti uralom-változás ugyanannyi rombolást jelentett, Az 1552-es és 1596-os ostromok alkalmával — amidőn maguk a védők gyújtották fel az épületeket, hogy azokat az ostromlók saját céljukra fel ne használhassák, — a pusztítás azután teljessé vált, amint Barton Edward angol követ is — aki jelen volt az 1596. évi ostromnál — feljegyezte: a város feladása után a házak helyén csak romhalmazokat talált. A török időkben pedig, ha volt is építkezés, ezek inkább csak néhány fürdőre, minaretre, vagy átalakításokra (mecsetek) vonatkoztak, a régi lakóházak helyreállításával nem törődött senki és az új házacskák is — amint a Neoaquistica Gommissio összeírása bizonyítja —, inkább keleti modorban, jórészt, mint faházak keletkezek. A vár és a város felszabadulása után igen lassan indul meg az újjáépítés. Az akkori évek még nem is voltak alkalmasak erre. Eszterházy Pál nádor — kinek pedig királyhűségében aligha kételkedhetünk — állapította meg: „Magyarország népe száz év alatt nem fizetett annyit a töröknek, mint most két év alatt a császári hadaknak. A kereszténység védőbástyája elpusztult, s egy idő óta csak könnyeket látni ott” Egerben magában a helyzetet még súlyosbítja az a belső küzdelem, amelyet a város szabadság után vágyó polgársága a szabad királyi városi rang megszerzéséért éveken át folytatott, amely végül is 1695-ben a püspök-földesúr győzelmével zárult. A 18 század is inkább pusztítással, mint építéssel kezdődött. A budai katonai főparancsnokság — félve a rebellis magyaroktól — elrendelte a vár katonai létesítményeinek lerombolását. Dumont francia származású hadmérnök végezte el a pusztítást 70 aknával, teljesen eltűnt ekkor a föld színéről a mai Sánc városnegyed helyén állott külső vár. 1702 július 1-én robbant az utolsó akna. Az 1703—1710 közötti időkben — Rákóczi Ferenc dicső szabadságharca alatt— érthető okokból — ugyancsak kevés volt az építkezés, így mindössze a már 1714-ben befejezet kis Rókus kápolna emlékeztet a szabadságharc éveire, a szabadságharc végén itt dúló pestis-járvány szomorú történetére. A szatmári békével (1711) véget ért a nemzeti függetlenség fenntartásáért folytatott nyílt küzdelem. Az állandó seregjárás nyomán óriási területek néptelenedtek el, a termelés általánosan visszaesett. Ilyen körülmények között — bár ténylegesen béke van — az éledés lassú, az építkezések szórványosak és eleinte csak bizonyos körökben mutatkoztak. A nagybirtokos uralkodó osztály most már teljesen behódolt a királynak és nem állott többé a hatalom útjába, A Rákóczi-hívektől elkobzott birtokokat nagyobbára idegen, kisebb részt megbízható, királyhű magyaroknak adományozták. A század első negyedében jóformán csak ezeken a nagybirtokokon találunk jelentősebb művészi vállalkozásokat. Később azonban a főurak világi létesítményeit mindjobban felülmúlták számban és jelentőségben is az egyházi építkezések. A harc ekkor már a hatalom megerősítéséért, kiszélesítésért folyt. A legfőbb tényező pedig ebben a harcban az egyház volt: a királyhoz való hűségre, alázatra elsősorban a katolikus egyház nevelte a híveket. Az így nyújtott szolgálatokért az egyház bőséges anyagi támogatásban részesült, és így módja volt a saját ideológiai vonalának fensőbbségét is bizonyítani akaró, pompázatos barokk építkezések végrehajtására. A városi polgári építészet általában csak később, és sokkal szegényesebben indul meg a lassú gazdasági megerősödés nyomán, a 18. század második-harmadik negyedében.

HEVESY SÁNDOR: Eger építészete a 19. században. Második rész

EGERBEN az új stílusra való áttérés az ország többi részét nézve, feltűnő késéssel történt. Ez könnyen megérthető. Amint említettük, városunk a 18. század folyamán jóformán alapjaitól, teljesen újra épült, és pedig a barokk, legfeljebb később a rokon copfstílus szellemében. A nagy középületek a legpompásabb barokk részletekkel tündököltek, és a kis házak párkányai, ablak és ajtókeretei, a kapuk, a vasrácsok, a kilincsek, minden-minden, ha néha provinciális, leegyszerűsített alakban is, de a barokk formáit lehelték. Ezt a stílust kívánták a gazdag, pompaszerető mecénások, az építtető, egyszerűbb polgárok, ezt mutatták be az építőművészek, és ezt utánozgatták, vésték, faragták, alakították mindenütt az építő-céhek szerény tagjai. Az „új stílus” — a klasszicizmus — így nehezen talált volna utat még más körülmények között is városunkban, itt pedig a fent elmondott okok miatt hiányoztak a példát mutató, új, nagy középületek, a nagy mesterek — akik a klasszicista formákra megtaníthatták volna az ittenieket. Építész-folyóiratok még nem voltak, ilyen könyv is kevés kerülhetett errefelé: így hát futott minden az ismert, kitaposott utakon. Ezért van az, hogy például már a 19. század elején épült Telekesy utca 4. és 6. számú házak még mindig a későbarokk (vagy ami tulajdonképpen ugyanaz: copfstílust ismételgetik — a dr. Nagy János utca 24. szám. (volt „hadkiegészítő”) épület 1814-es jelzésű kapubejárata nyugodtan készülhetett volna a 18. század közepén, sőt még az Alkotmány utca 11. számú ház tipikus barokk kiskapujának a kőkeretét is — a bevésett évszám szerint — 1825-ben faragták. Ezek csak kiragadott példák, de jellemzőek a város építészetére a 19. század első negyedében: az új stílus csak ezután talál utat falaink közé. 1827. augusztus 26-án óriási tűzvész pusztított Egerben, csaknem az egész belváros a lángok martaléka lett. A szomorú esemény után vonult be székvárosába Pyrker János László, a 19. század tulajdonképpen egyetlen építő érseke. Pyrker alkotásai már a klasszicizmus formaképzése szerint valósultak meg. Első nagyobb épületének: a székesegyháznak a tervezője az egyik híres pesti építész, Hild József volt, aki az új stílus minden jellegzetességét, szépségét bemutatta építményén. De Pyrker által kiviteleztetett többi munka is jó stílus béli részletekkel tűnt fel: így azután nem csoda, ha ezek megnyerték az építettetők tetszését, végre megtört az egri barokk egyeduralma és a város — igaz, hogy elég gyéren — épülő új polgárházai is átveszik a klasszicista irányt. Az 1831—1836 között kivitelezett főszékesegyház építészeti méltatása meghaladná mai ismertetésünk kereteit, így ezzel itt nem foglalkozunk — inkább röviden a 19. század második negyedének többi építkezéseit említjük meg. Az érseki palota legrébebbi része a mai kétemeletes épület és az előtte levő kertet két oldalról körül fogó szárnyak már a 18. században fokozatosan elkészültek. A Szabadság térre néző oldalon „...az alacsony tiszti lakáson, volt „érseki fürdő” átalakításán kívül más nem vala látható...” írja az 1833. év krónikása. Ennek a helyére építtette Pyrker a palota déli szárnyát, elsősorban nagyértékű képtára számára. Az épület attikafal felirata szerint 1844-ben lett készen. A ma is meglevő — és városunk egyik legérdekesebb műemlékének számító — minaret mellett 1840-ben még állott a régi mecset (Dsámi) „boltozatának héjjánosságát ki vévén...” Az Irgalmas rend használta kórházi kápolnának. Sajnos ahelyett, hogy akkor még bizonyára fenntartható építményt kijavították volna, 1841. augusztus-szeptemberében lebontották. Helyette épült fel a minarettel szemben az új — ugyancsak klasszicista — kápolna, az 1842—1843. években a 18. századi U-alakú épületszárnyak közé. Ugyanebből az időből valók a régi Irgalmas-rendi gyógyszertár ,,biedermeier” berendezése és érdekes falfestményei. Végül, mint Pyrker-féle építkezést kell megemlítenünk a volt „érseki fürdő” átalakítását és klasszicista homlokzatát. A török időkből fennmaradt részeket a 18. század folyamán Eszterházy püspök hozatta valamennyire rendbe, de az eredetileg nyitott nyolcszögletes török medencét Pyrker boltoztatta be, ő bővíttette az épületet, és akkor 1838—1840-ben — készült az egységes, új homlokzat. A példát adó Pyrker-épületeket — amint említettük — követték a polgári építkezések. Ezek közül az alábbiakban sorolunk fel néhányat. Az egyik legnagyobb és legérdekesebb klasszicista polgári házunk a Széchenyi-u. 16. sz. alatti, jelenleg SZOT székház. Már a török idők után is állott itt — bizonyára földszintes — épület, erről tudjuk, hogy 1690-ben Somogyi Mihály „városi hajdúk hadnagyáé” volt. 1800-ban a ház leégett, utána — 1802-ben — vette meg Spetz József patikus Szalgháry Antaltól és feleségétől, Vratarics Annától 4500 forintért. Ekkor telepítette ide az új tulajdonos az általa 1795-ben megvett volt jezsuita gyógyszertárat és huzattá emeletesre az épületet. Most keletkezett az első emeleti nagyterem, a „szála” is, amely egyik nevezetessége volt a régi Egernek. Az 1827. évi tűzvész alkalmával a ház ismét leégett, utána építették fel a második emeletet, amint erről a régi felirat: „Fati partus” (rosszsors szülötte) is tanúskodik. A két emletsort összefogó hatalmas ión-oszlopos homlokzat, az érdekes udvar jellegzetes műemléke városunknak. Egy másik nagyobb klasszicista stílusú épületünk a volt „Szarvas vendéglő” — később „Szarvas kaszárnya”.