Hol volt Vidóczki sírja az egri Rókus temetőben?

Egy szemtanú hiteles közlése — Hogyan ért gyászos véget a híres betyár élete?

Dr. Kapor Elemér írása 1971-ből.

Mi mindenbe ártotta bele magát Vidróczki Márton életében, holtában, nehéz kibogozni a hozzá fűződő sok népi mendemonda közül, de való igaz, hogy száz esztendeje, forog a neve az országban. Először csak helyi nevezetességként emlegették, aztán a ponyvairodalomban kelt szárnyra. Petőfi három nap, három éjszaka színdarabot írt róla, igaz, el is tépte kéziratát, csárdát neveztek el nevéről a Mátrában, nemrégiben, operettbe foglalták, végül irodalomtörténeti összefoglaló örökítette meg, bibliográfiával, s ezzel helyet foglalt a tudományban. Hitted volna-e valaha is, Vidróczki Marci? A híres betyár aránylag rövid ideig betyárkodott: 1870-től 1873-ig, s végül cimborái verték agyon. De miért? Bogdál József néprajzkutató összegyűjtötte az életére és halálára vonatkozó adatokat, s ezekből a körvetkező kép kerekedik ki. Lókötésekkel kezdte, útonállással folytatta, aztán egyre vakmerőbb tettekről beszéltek. Az még csak hagyján, hogy egy vadászaton megsarcolta a főispánt, kirabolta a zabari papot, de hogy beszögezte a hosszúrévi csárda ajtaját, ablakát, s meggyújtotta a zsúpfedelet úgy, hogy bennégett a csaplárosné a három szép lányával, az már egyenesen tömeggyilkosságnak számít. Azt is csak azért tette különben, mivel megtudta, hogy el akarják árulni a pandúroknak. Egyre nőtt körülötte a félelem, a tekintély, a nép szerette, bújtatta mert a szegényeknek adta amit a gazdagoktól elvett, sok földesúr szabályszerűen kimérte neki a negyedévi „kommenciót", búzát, szalonnát, bort. Nóták keletkeztek róla, amiket ő maga is ismert és Márton egyre magasabban érezte magát. Cimboráit csak „kend”-nek szólította, meg is verte őket, ha nem engedelmeskedtek. Nagyúr lett, és ez lett a veszte. 1873. február 5-én Bátonyban mulatott a falu népével, amikor meglátta gróf Almásy Edmondnak, a tiribesi földesúrnak a gazdatisztjét Megállította: „Mondd meg a gazdádnak, hogy ma este Almásy Mundival akarok vacsorázni Tiribesen. Ha nem készít jó vacsorát, leborotválom a szép szakállát.” Két cimborája volt vele, mulattak, ügyet se vetettek rá, azt hitték tréfál. Csak estefelé, amikor Márton egy itccés üveggel elindult és kiadta a parancsot: megyünk Tiribesre, mozdult meg bennük a félsz. Tisztára bolond ez, hiszen az Almásy cselédei fel vannak fegyverkezve, a biztos halálba visz bennünket De csak mentek utána a holdvilágos erdei ösvényen. Mígnem Pintér István azt mondta: Csak aztán ne ólomból legyen az a galuska. Mert Pintérnek a galuska volt a legjobb vacsora, amit életében evett. Vidróczki megfordult: „Aki gyáva gyünni, tüllem is megkaphatja az ólmot.” És Pintér mellének szögezte a duplapisztolyt. Ballagtak tovább, de Pintér azt mondta magában, azt is csendesen mondta: inkább ő, mint mindnyájan. És amikor Vidróczki valamely forrásnál lehajolt, hogy igyék egy ital vizet, hátulról fejbe sújtotta a kisbabával. Még az orcáját is szétvagdosta és ráborította szép rimaszombati szűrét. Édesanyja is alig ismert rá, amikor behozták Egerbe. Az a tetovált szív - volt az ismertetőjele, ami a karjára volt szurkálva. Itt temették el a Rókus-temetőben, s mint az Eger újság egykorú száma írta: „Koporsóját a Mátra-vidék asszonyai és hajadonjai környezték, csókjaikkal és könnyeikkel árasztva el azt.” Ők tudták, miért. Most már csak egy kérdésre tartozik felelettel a néprajzkutatás: hol volt Vidróczki sírja? Mert nagy volt ám valamikor ez az elhagyott temető, meg kellene keresni benne a betyár nyugvóhelyét. Az biztos, hogy nem odafent kell keresni a kápolna körül, ahol Gáhy Mihály mézeskalácsos-mestert „felesége ezennel tiszteli” a márványkő vésete szerint, hanem valahol lejjebb, a temető árkában, aljában. Az jár a betyárnak. És van valaki, aki biztosan emlékezik rá, egy kedves, idős nyugdíjas, idősebb Tárkányi Zoltán. Valamikor az övék volt az-az emeletes ház, amelyik a temető bejáratától jobbra áll, inkább csak álldogál, mert se ablaka, se ajtaja, lebontásra van ítélve. Tárkányi Zoltán 1899-es születésű. — Vidróczki sírja közvetlenül a temető kapuja melletti első sír volt, jobb kézre. Éppen csak, hogy befogadták. Onnan tudom, s azért emlékezetes számomra, mert mint gyerekek, a temetőben játszottunk és gyakran rendeztünk futóversenyt a kápolnától lefelé vezető úton, egész az aljáig. És Vidróczki sírja volt legalul, az volt a cél. Arra is emlékszem még, hogy apátfalvi rokonok úgy 1910. táján meg is újították a sír keresztjét, barnára festett kereszt volt, s fehér betűkkel volt rápingálva Vidróczki neve. Aztán elköltöztünk onnan, s lassan a temető is elköltözik. Ez a temető még néhány évvel ezelőtt is olyan helye volt a városnak, aminőt nem hiszem, hogy bárhol a világon meg lehetett volna lelni. Ahogyan a kegyelet lassan levonta róla azt a fátylat, amit őszi virágokból és novemberi gyertyák füstjéből sző az emlékezés, csodálatos keveréke lett a halál vetésének és az újjáéledt életnek. Ha az ember belépett a Maklári út 1. számú ház mögé, s látta az előre bukó, hanyatt dűlő sírköveket különleges véséseikkel, felirataikkal, valami megfog, hatatlan poézis markolta meg, s az volt az érzése, hogy itt mindig bágyadtabban süt a nap egy kicsit, mert mintha a holdfénnyel keverednék. A múltnak olyan illata szállt, ami szüntelenül áradt, áramlott a levegőben. Ezt a temetőt így, egészben, meg kellett volna hagyni szívet kondító idegenforgalmi látványosságnak. De hát írókat, költőket, művészeket nem hallgatnak meg ilyen kérdésekben. Ami nagy kár, mert a temető nagy része ma raktár. Építőipari raktár tenyerelt rá a költészetre és múltra, téglahalmokkal, mésszel, vassal, egyébbel, valami kegyetlen racionalizmus és Vidróczki sírja helyére zárt raktárt építettek. Beton alatt fekszik, fölötte vasajtó, lakat, mit nem szenvedhetett sohasem, szomorúfűz és madárdal helyett. Ami megillette volna mégis, akármilyen rosszul iparkodott jó lenni.