Régi egri szőlőfajták

Sugár István írása 1973 szeptemberéből

Most, hogy beérlelték az egri lankák aranyat érő fürtjeiket, s megkezdődött a jókedvű szüret, — úgy hisszük, hogy érdekes lesz kicsit visszaforgatni az idő kerekét, s körülnézni az 1800-as évek elején az egri szőlőhegyeken. Vajon milyen szőlőfajták népesítették be az egri határt Tihamértől a Makjányig, a Kecskedelléstől az Egeden át Afrikáig, a Nagy Ráchegytől a Hajdúhegyig? Az Egri Érseki Gazdasági Levéltár egy rendkívül becses kéziratot őriz városunk szőlészete-borászata múltjáról 1828-ból. Többek között a kézirat szerzője, a jó gazda gondosságával felsorolja a határunkban akkortájban termesztett szőlőfajtákat. Lapozzunk hát bele a145 esztendős iratba közösen! A fehér fürtű szőlők közül jó és közepes fajtáknak a következők minősültek: Bátai édes szőlő, fejér góhér, som góhér, tót góhér, fejér rózsaszőlő, juhfark, galylyas fejér nagyfürtű, pelyhes szőlő, kőszemű, gyöngyösi fejér, zöld furmint, jóféle fejér frankus, fejér kadarka (!), petrezselyem szőlő, nagyszemű muskataly. A fehér (fürtű szőlők közül jó néhány fajta, mely inkább fogyasztásra és késő őszi, téli tárolásra volt alkalmatosabb, mint a borkészítésre. Ezek között találjuk a fejér kecskecsecsüt, a zöld kecskecsecsüt, a nagyszemű maruzsát, a fejér bakatort, a fejér tökszőlőt, a polyhost, a rossz fajtájú frankust s végül a kisszemű muskatalt. Eger természetesen vörös szöleiről volt híres, — sőt akkor volt csak igazán öt „veres fürtű szőlő”-t termeltek akkoriban az egri gazdák: Pankota rózsa szőlőt, közönséges rózsa szőlőt, rákszemű rózsa szőlőt, a veres kecskecsecsüt és a veres muskatalt.

Azegri hegyek legfontosabb borszőleit „a fekete vagy sötétkék fürtű szőlők” képezték. De a jó gazda ezek között is generációk hosszú és fáradságos tapasztalata után, különbséget tett és osztályozta. A jó és közepes fajtákról így ad számot a levéltárban gondosan megőrzött kézirat: Lúdtalpa szőlő, szent Jakab szőlője, budai nagy füstű szőlő, kereklevelű szőlő, hárslevelű szőlő, fekete törökszőlő, melyet török góhérnak is neveztek, a furcsa nevű: török góhér sógora, az igen nagy fürtű ingalj, az apró szemű fekete kadarka, a fekete frankus, a fekete juhfark, s végül a fekete muskatal. Az összeírás értékét az is növeli, hogy részletesen számot ad a rossz és bornak kevésbé alkalmatos szőlőfajtákról. Igen tanulságos, ha megismerjük ezeket a már kipusztult fajtákat is: tök szőlő ugyan bőven termő, de savanyú, a további öt savanyú szőlőfajta a következő: cigány szőlő, vállahányó, változó góhér, kupakos és a tejfeles virágú. Ide tartozott még a világos és sötét levelű gordoványos, a veres nadrágos. A sima fekete nevű szőlő nemcsak savanyú, de ráadásul még apró szemű is volt. A kocsos meg csupán 10—12 szemnyi termést hozott tőkénként. Az égő nyelőnek pedig a szeme hullott le, mint mondották: „elég”-ett. Nem jó bornak való fajta volt a rosszféle frankus sem. Sőt a purcsin meg egyenesen „ecetnek való” volt. A becses levéltári kézirat szerzője három olyan egri szőlőfajtáról is beszámolt, melyek csakis étkezésre és későbbi hónapokra való tárolásra alkalmatosak, de borkészítésre nem. Ezek a ma csemegeszőlőnek nevezett fajták: a fekete kecskecsecsű, a fekete bakator és a ramolya. A gondos szerző ráadásul még hozzátette azt, hogy ez a felsorolás nem teljes, mert még nagyon sok név szerint fel nem sorolt szőlőfajtát termeltek az egri hegyeken, — de természetesen azoknak már nem volt különleges jelentőségük.Úgy hisszük, hogy ez a 145 esztendős szőlőkóstoló is ízelítőt ad a nagy múltú egri szőlészet és borászat múltjából, de egyben mintegy sürgeti is, hogy végre-valahára feldolgozást nyerjen a nagyon jelentékeny levéltári forrásanyag birtokában Eger szőlészetének-borászatának története, tanulságos múltja.