Bródy Sándor házassága a hevesi Rosenfeld Bellával

Vörös Dezső írása 1987-ben

Hevesen utca őrzi Bródy Sándor emlékét. Ma már — főként a fiatalok közül — itt is kevesen tudják, hogy a századforduló magyar irodalmának egyik legnagyobb hatású alakját — akit Ady is, Móricz is sokban közvetlen elődjének tartott — egy nagy szerelem és házasság fűzte ide.

Rosenfeld Bella szülei elváltak, és mindketten új párt választottak. Nevelőapját. dr. Füzesy Józsefet Hevesre nevezték ki körorvosnak, néhány év múlva járásorvos és szőlőbirtokos lett, felesége pedig a hevesi társaság hangadó tagja.

Bella, aki közben felnőtt, a zsalugáteres vörös szobában zárta el magát a hevesi eseményektől, a boncolásoktól, a helyi úri társaságtól, a könyveknek élt. Tudott franciául, németül és olaszul, így eredetiben olvasta a külföldi híres regényeket. Kisasszonyt tartottak mellette, a ruháit pedig a Neumann testvérek küldték Pestről.

Átányban, Hanna nővérénél betegeskedő Bródy 1888-ban megjelent egy rokona esküvőjén. Mint díszvendég, átkocsizott Hevesről a lagzira dr. Füzesy is feleségével és nevelt leányával. Rosenfeld Bellával való megismerkedésük történetét az író elmondja A szerelemről című novellában: Mellettem a nyoszolyólányom megérezte, hogy ránézek, reám vetette hosszú metszésű, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.

— Miért néz rám olyan merőn? — kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.

— Azt nézem, hogy milyen szép ön!

— Szóval kölcsönösen bámuljuk egymást!

— Én ezer báját tudom önnek!

— És én önnek száz előnyét látom!

— Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt!

— Talán kacér vagyok, de mintha én se bánnám!

Bella, szerelmese egyetlen gúnyoló szavára levágatja híres szép hajkoronáját, leveti a divatos ruhát, a fűzőt, öreges, fakó göncökbe öltözik, hogy bebizonyítsa: Sándoron kívül senki hódolatára nem tart igényt.

A megismerkedést azonban egyelőre nem házasság, hanem levelezés követte, mert a fiatalember — ahogy ő maga írta — egy báli tudósításra, Kolozsvárra utazott, három évig maradt ott. A szenvedélyes, vágyódó levelekben terveiről is szól Bródy: lesz állása. „Lakunk ott, ahol most magam lakom három pici szobában — konyha nincs, hozatunk kosztot.” Mindenképpen elviszlek — zárul a levelezés. Átányon szállók meg, „hogy anyádéknak bebizonyítsam: nem kell még a vendégszeretetük sem! Ez a rideg hang kissé meglepő, mert a házasságot elsősorban Bella édesapja, Rosenfeld Salamon ellenezte, s nem az édesanyja, illetve a nevelőapja. Az édesapa irodalomban igazán nem jártas, de jómódú ez idő tájt a Hajdúságban gazdálkodó tisztes polgárember volt, megjelent egy napon Bródy kolozsvári lakásán, hogy visszavásárolja lányát az „íróktól”. Bródy István apjáról írt cikkében felidézi a két férfi találkozását: „Dél volt már, a lakás ajtaja nyitva és az ágyban meztelen testtel szivarozott a hosszú hajú újságíró.

Salamon megállt három lépésre az ágytól, és anélkül, hogy megnevezte volna magát, feltette a kérdést:

— Mennyi?

Az író nem értette, mit akar a szürke lüszterruhás, jóképű, középkorú úriember és visszakérdezte:

— Mi az, hogy mennyi?

— Mennyi az összeg, amiért ön hajlandó lemondani Bella lányom kezéről — mondta Salamon és már kezdte kigombolni a bugyellárisát a belső mellényzsebéből.

Bródy Sándor felült az ágyban, elhajította a szivarját és kezével az ajtóra mutatott:

— Mars ki!

Az idegennek tetszhetett a válasz, közelebb lépett az ágyhoz, kézfogásra nyújtotta a kezét és elismeréssel pótolta ki a belépéskor elmulasztott köszöntést:

— Hát akkor adjon isten, hírlapíró úr!

Alig fél év múlva, 1891-ben megtartották az esküvőt. Nászútra Nizzába mentek, a fiatal férj Monte Carlóban egy este tizennégyezer frankot nyert, másnap tizenháromezret elvesztett belőle.

Az ifjú feleség és a szülők is ragaszkodtak egy rendes álláshoz, ezért Budapestre költöztek, és Bródy 1891 májusától ismét a Magyar Hírlap munkatársa. A házasság boldogan indult. Már az első évben megszületett világszép Micikének becézett Mária, aki azonban hétéves korában meghalt. A következő esztendőben pedig az első fiú: András, aki apja nyomdokaiba lépve újságíró lett, és annak műveit rendezte sajtó alá. Utána még három fiú látta meg a napvilágot: a már említett István, valamint Illés ugyancsak a hírlapírói pályát választották hivatásul, míg János gabonaügynökként kereste a kenyerét. A családfő írói hírneve mellett most már jónevű publicista is: az újságolvasók kedvence lesz. Sokat dolgozik. Gyermekei születéséig rendszeres életmódot folytat, az otthoni munka és a szerkesztőség között osztva meg idejét. Déltájban kel, otthon ebédel egy tál ételt, és kora délutántól éjfél utánig húzza az igát. Az újságírás robotja után a társasági élet ad pihenést, felüdülést a házaspárnak. Pénteki napokon gyakran megjelentek Jókai házában halászlére. A fiatal írók közül az írófejedelem Bródyt tartotta a legtehetségesebbnek. Ezeken ez estéiken a Bródy-pár olyan neves emberekkel ismerkedett meg, mint Fadrusz János szobrászművész és Feszty Árpád, a Jókai családba beházasodott festő.

Néhány év múlva azonban a férj és feleség közötti viszony egyre romlott. Bródy Sándorról kiderült, hogy szenvedélyes szerető, de szeszélyes és önző, a házasság kötelékei ellen unos-untalan lázadozó, féktelen férfi, akinek ez a kapcsolat legfeljebb az anyagi kötelezettségek keserves igáját jelenti, de semmiképpen sem életformát. Visszatért legényéletének formái közé, kalandjai és életmódja szétfeszítették a családi kereteket. Végül szállodába költözött, és 1898-ban házasságukat felbontották. Rosenfeld Bella ezután még tíz évet élt. 1908. október 30-án a lapok arról tudósítottak, hogy a fővárosi Grünwald szanatóriumban szerda este tüdőgyulladás következtében meghalt Bródy Sándor volt felesége.

Hajlunk afelé, hogy higgyünk Bródy Sándornak, aki azt írta a szerelemről szóló könyvében, hogy bár a belső természete nem az állandóság, mégis örök minden szerelem, örökkévalóságát nagy pillanatai őrzik. Hitünkben megerősít kései önéletrajza, amelyben házassága születését mondja el, és vallomását ezzel zárja: „Végre is nem becstelenség az, hogy én, aki a múltban olyan férfiúnak látszom, mint aki legalább száz szoknya hullámai között fuldokol: nem ismertem és nem szerettem mást, csak ezt az egy kis vörös nőt, aki elvált tőlem, és azután meghalt.”

Balláék háza Hevesen: