AZ IRGALMASRENDIEKRŐL 1911-BEN!

(képeslap 1910-ből)

A magyarországi betegápoló irgalmasrend válság előtt áll, mely feloszlással fenyegeti. Rómából olyan reformot terveznek, hogy ezután a rendbe csak alacsonyabb kórházi szolgálatoknak megfelelő tagokat vesznek fel, orvosokat, gyógyszerészeket pedig többé nem képeznek a rend tagjai közül. Ezek a mélyreható változások, mint visszafelé ugrás a rend 350 év előtti, kezdetleges viszonyaihoz, a magyar társadalmat és kórházi ügyünket közelebbről érintik. Az irgalmasrend tagjai a magyar társadalommal és közélettel mintegy összeforrva vannak. A hazai értelmiség jelentékeny része ebben a tanult emberekből, diplomás orvosokból, gyógyszerészmesterekből álló és minden izében magyar szerzetesrendben keresett és talált eddig hajlamainak megfelelő életpályát. Most a fejlődésnek erről a magas fokáról vissza akarják szorítani az irgalmasrendet, a rend alapítása idejében, a XVI. században volt azon kezdetleges, szervezetlen állapotába, mely a betegápolás és kórházi berendezkedés mai magasabb közegészségügyi és társadalmi követelményeinek többé meg nem felel. Épen ez a fokozatos fejlődés biztosította az irgalmasrend fennmaradását és oly nagymérvű fellendülését, melyről a rend kezdője, Istenes Szent János valószínűleg nem is álmodozott, mert ő tulajdonképpen nem is akart formális szerzetesrendet alapítani. Ezzé csak jóval később fejlődött ki az irgalmasságról czímzett betegápoló testvérek testülete. Istenes Szent János, család nevén Cindad János portugáliai születésű, a spanyol Habsburgok katonája volt és Magyarországon is harczolt a török ellen I. Ferdinánd magyar király seregében. Mint kiérdemült katona, visszament Granadába, hol egy ideig fegyver és puskakereskedést, majd könyvkereskedést folytatott, majd ezzel felhagyva, 45 éves korában könyörületes szívének hajlandóságát követve, a szegény és elhagyatott betegeknek ápolására, részükre alamizsna gyűjtésre szentelte életét. Ebből a czélból Granadában egy házat bérelt és oda többnyire maga a vállain hordta össze a szegény, elhagyatott betegeket. Ott kimosta őket a szennyből, tiszta ágyba fektette. Gyógyítatta, élelmezte, amíg a betegek gyógyultan el nem hagyhatták az irgalomnak ezt a szerény hajlékát. Bár Cindad Jánosnak nem volt szándékában szerzetesrendet alapítani, maga is polgári ruhában járt, de alázatosságának, lángoló emberszeretetének, önfeláldozásának példái vonzottak és midőn 1550-ben márczius 8-án, 55 éves korában meghalt Granadában, egy világi jámbor emberekből álló betegápoló testületet hagyott maga után, kik folytatták az ő irgalmas munkáját. Ezeket a testületi tagokat, kik „Fratres misericordiae” (Francziaországban „Fréres de la Charité”) nevezték magukat, semmiféle szerzetesi szabályok nem kötelezték. Csupán Cindad Jánosnak, kit csudálatos emberszeretetéért a megyés püspök még életében „Istenes Jánosnak” hívott, betegápoló rendszerét, példáját követték. Az irgalmas testvéreknek ez a testülete azonban csakhamar oly népszerű lett, hogy jóttevőinek bőséges adományaiból egymás után nagyobb kórházakat tudtak építeni és már 1586-ban 18 nagy kórházuk volt. Istenes Szent János halála után az irgalmas testvérek egyik tagtársukat, Antal Mártont tették meg főnöküknek, neki fogadtak engedelmességet és elérkezettnek látták az időt, hogy valamely közös életrendi szabályoknak alávessék magukat. A szent Ágoston-rendiek alapszabályait fogadták el és a hármas szerzetesi fogadalmon kívül még arra kötelezték magukat, hogy a szegény betegeket éjjel, nappal, veszedelmek közepett, életök feláldozásával is ápolni tartoznak. Ekkor kezd ezen inkább világi jellegű jámbor egyesület szabályozott szerzetesrenddé, egyházi intézménnyé kialakulni. A folyton fejlődő és gyarapodó testületet azonban VI. Pál pápa csak 1611. évben ismerte el szerzetesrendnek és 1617-ben erősítette meg a rendi szabályokat. Mikor 1690-ben VII. Sándor pápa Istenes Jánost, mert az emberszeretet erényét „hősi fokban” gyakorolta, a szentek sorába igtatta (neve a protestáns naptárban is előfordul) a rendnek már Európa szerte 40 kórháza volt és az irgalmasrend a nyilvános betegápolás czéljaira kezdett berendezkedni és ennek megfelelőleg képezte ki tagjait. Nem szorítkoztak a rend tagjai csupán a betegek kiszolgálására, hanem az ápoláson kívül megtanulták a betegek gyógyítását, orvoslását, részükre gyógyszerek készítését, úgy hogy az egész kórházi szolgálatot a rend tagjai maguk láthatták el. Ebből a czélból sebészeket, orvosokat, gyógyszerészeket képeztek ki. Nyilvános gyógyszertárakat állítottak fel, melynek jövedelmeiből az ingyenes kórházi ápolás költségeit fedezték. A rend tagjai ettől fogva a gyógyászatnak élnek, az egyházi (papi) rendeket nem veszik fel, laikus testvérek maradnak. Minden kórház részére csupán egy-egy rendtagot szentelnek fel áldozó pappá, a haldoklók vigasztalására és a kórházi halottak beszentelése végett. Ez maradt eddig a fejlődés iránya, s azt lehet mondani, hogy nálunk Magyarországon az irgalmasrend tagjai voltak a kórházi betegápolás első úttörői, első szervezői. A török és franczia, porosz háborúk alatt mint tábori sebészek és betegápolók működtek, majd a törökök kitakarodása után a városokban közkórházakat állítanak fel, hol a szegény, elhagyatott betegeket vallás és felekezeti, nemzetiségi különbség nélkül ápolják ingyen. Hasonlóképpen ingyen gyógyítják a bejáró betegeket is, ennek száma évenként százezrekre rúg. A betegápoló irgalmas-rend a német római császári birodalomból sarjadzott hozzánk. Első, rendházuk lett magyar területen Szepesváralján 1650-ben. Alapítója Lubomiersky Szaniszló lengyel herczeg. A kórház jelenleg 16 ággyal van berendezve. Majd idősorrend szerint: Pozsonyban 1669-ben 64 ággyal, Egerben 1726-ban 100 ággyal fekvőbeteg és 220 elmebeteg részére, 1737-ben Temesváron 14 ággyal, 1757-ben Pápán 47 ággyal, 1760-ban Kismartonban 21 ággyal, 1760-ban Nagyváradon 20 ággyal, 1778-ban Váczon 12 ággyal, 1796-ban Pécsett 40 ággyal, 1796-ban Szakolczán 14 ággyal, 1804-ben Zágrábban 560 ággyal, 1834-ben Szatmáron 60 ággyal kórházakat és 1802-ben Pozsonyban 12 üdülőbeteg részére üdülő-intézetet alapítottak. A zágrábi országos jellegű kórházon kívül legnagyobb kórházuk van az irgalmasoknak Budapesten, mely mellett van egyszersmind a központi rendház is. Ezt a nagyszabású gyógyintézetet puchói és csókai Marczibányi István valóságos belső titkos tanácsos és neje kesselőkeői Majthényi Mária 1815-ben alapították, örök alapítványul átengedvén az irgalmasrendnek a budai Császárfürdőt. A budapesti rendházat és kórházat 1901—1903. évben újonnan felépítették. A hatalmas épület, mely a főváros egyik legmodernebb kórháza, az összes berendezéssel együtt 1.393,757 korona 27 fillér költségbe került. A kórház 300 ágyra van berendezve. A 2879 négyszögöl területen épült kórház nagy udvara parkozva van és a lábadozó betegek sétahelyéül szolgál. A budapesti rendházban 20 irgalmasrendi tag és minden betegosztály élén megfelelő számú világi orvosdoktorok látják el a szolgálatot. A legutóbbi kimutatás szerint a budapesti irgalmaskórházban 4269 fekvő, 79200 bejáró beteg, összesen 83469 beteg részesült gyógykezelésben. A rend 14 egészségügyi intézetében pedig 15376 fekvő, 138438 bejáró, összesen 153522 beteget gyógyítottak. A rend további fejlődésére azonban bénítólag hat az a bizonytalanság, mely a Rómából folyton Ígérgetett megrendszabályozás folytán a rend jövőjére nehezedik. A magyarországi irgalmasok 1859-ben az osztrák rendtartománytól elszakítva, önálló magyar rendtartománnyá alakultak, saját önkormányzati szervezettel, rendfőnök és kormányzótanács választói joggal felruházva. Ez a rendi tanács és önkormányzat az új reform folytán megszűnik ós Rómából kinevezett elöljárók fogják átvenni a rend vezetését és ezek az eddig fejlődés irányával szakítva, hajtják majd végre azokat a reformokat, melyek a magyarországi viszonyokkal nem számolva, esetleg a rend teljes szétszóródására, tagjai elszéledésére vezethetnek és a magyarországi irgalmasrend közel 20 millió korona értékű vagyona gazdát cserél.

(helyesírás a kornak megfelelően)