A faesztergályos, Ferber János

Gyóni Gyula írása 1968. február 7-én.

Egerben, egy görbe belvárosi utcácskában, öreg ház őrzi a fakó kis műhelyt, amely lomos kirakatával — hajdan virágzó ipar itt felejtett, elfelejtett remekeivel — hunyorog a járókelőkre.

Az üveg mögött — múzeum vitrinjébe kívánkozik a kép — idős mester dolgozgat megkopott gépén. Éppen egy könyvespolc kúpos, karcsú lába pörög, a kés alól erről pattog a forgács.

Lépésnyire az esztergapadtól, balta csúfolkodik új nyelével a padlón.

Pillantásomat felfogja a mester — Ferber János — s némi nosztalgiával magyarázza:

— Most már mindenfélével foglalkozom, még baltát is nyelezek. Jó idő óta nem válogathatok a megrendelések között, azt a kívánságot teljesítem, amivel felkeresnek. Valamikor még ment az üzlet: keféseknek, koporsósoknak, asztalosoknak, kerékgyártóknak. esernyősöknek is segítettünk a „magunk munkája” mellett. Szükség volt ránk.

— Nincs már szükség a faesztergályosokra?

— Egyedül vagyok a megyében a műhelyemmel, de már rám is mind kevesebbet

számítanak Sétapálcát, tajtékpipaszárat nem kér már senki, lassan a biliárd, a kugli is kimegy a divatból. A babramunkát nem tudják megfizetni, inkább a tömegcikkeket igénylik. Ezeknél meg, a gyárakkal, üzemekkel nem bírom már a versenyt. Hiába, jóval túl vagyok a hatvanon.

Thüringiai iparosok sarja, a család valamikor rokkákat, régi falusi tornácokra díszes oszlopokat készített a Dunántúlon, bécsi pipaszárakkal ismertette meg a nagykőrösieket, s az országot széltében-hosszában bejárva, Kolozsvárról telepedett Egerbe a századfordulón. A műhely ugyanebben az utcában volt, csak kijjebb, a túlsó végén, rangosabb helyen.

Ferber mester már elárulhatja a titkokat. — Lignumszantumból, a vízben is elsüllyedő, nehéz fából készültek a legjobb kugligolyók, a bábukhoz meg gyertyán kellett. Az esernyősöknek is dolgoztunk gyertyánból, de a szárhoz szívesebben kértek a bükkből. Azt mondták, hogy ez hamarabb törik, a vásárló gyorsabban kicseréli egy újra. A tajtékpipa szárát — nem titok ez — inkább szilvából esztergáltuk. Ezt szerette Gárdonyi úr, az író is, akinek fiatalkoromban apám műhelyéből én hordtam az árut. Emlékszem: szép gyűjteménye volt neki.

Pipatóriumokra, biliárdtermekre, kuglizókra, sétapálcás ifiurakra, szép mívű bútorokra emlékszik, régi világról álmodozik egy öreg házban, füstös falu kávépörkölő helyiség szomszédságában.

— Szíve szerint mit készítene Ferber mester?

— Őszintén szólva, legszívesebben már bezárnám a műhelyt. Elfáradtam, megkoptam jómagam is, akárcsak a gépem. Inkább időtöltésből járok be reggelente, meg ebéd után.

— Mi maradt a sokéves munkából?

— Nálam, csak ez a néhány darab, amit a kirakatban meg a polcokon szétszórva látni. Odahaza már úgyszólván semmi sincs. A feleségem, a kislányom is a modernebb dolgokat kedveli, mint mások is, egyre többen.

A faesztergályos-műhelyhez inkább már csak a kétszáz éves belvárosi ház ragaszkodik.