A pestises temető kincse. dr. Fodor László régész.

Szöveg: Szuromi Rita, Fotó: Pilisy Elemér

Azt, hogy létezik egy Almagyar-domb, minden egri tudja. Ám azt, hogy a nevezett területen hajdan létezett egy Almagyar falu, mi több, egy történetileg is jelentős temető már csak az avatottak tudták. Pedig a Rókus temető több évszázad eseményekről az itt élőkről is mesél.

A Rókus temetőt sokan csak a pestises temetőnek emlegetik - szögezi le beszélgetésünk elején dr. Fodor László régész. Ez valós, hiszen az 1709-7014. közti pestisjárvány idején ezt a helyet jelölték ki a járványban elhunytak temetésére. Holott ez már a XVIII. században is városi temetőként működött. Sok német család választotta nyughelyéül. A német népcsoport részéről megtörtént egy tudat alatti kisajátítás, amikor a sírvásárlásban az egyik családot követte a másik. Feltehetően ők kezdeményezték a pestis védőszentjének, Szent Rókusnak és Szent Rozáliának a kegyeleti helyállítást. A temető hajdan jóval nagyobb kiterjedésű volt, mint jelenleg. A Legányi úti kollégiumtól a Flóra Szállóig húzódhatott a határvonala. Az 1960-as években még jól megfigyelhetőek voltak a tősgyökeres egri-német famíliák sírjai. Mi több, a Flóra Szállóval szemben egy tömegsír is előkerült. Benne bilincsbe vert csontokat találtak, több tucatot. Eme sír a késő középkorra utalt. Helytelen lenne azonban az időben itt megállni. Aki a kápolnát figyelmesebben megnézi, láthatja, hogy az épületnek három, lóhere alakú szentélye van, picinyke kis hajóval. Ez szerkezetileg semmiképp nem illik a képbe. A karéjos építkezés ugyanis a X-XI-ik században volt „divat”, tehát valószínűsíthető, hogy az alapok ekkor keletkeztek. Mellette - valószínűsíthető - megtalálható lenne az udvarház alapja is, tehát az Almagyar nevű település központja. - Mit lehet tudni az Almagyar faluról? - A korabeli dokumentumok alapján megállapítható, hogy 1333-ban önálló településként jegyezték. Mi több, önálló vásárja volt, később közelében épül meg a maklári kapu. Lakói jelentős adókat fizettek be. Ez a szoros elhelyezkedés egyáltalán nem meglepő, hiszen a püspöki központ köré gyakorta létesültek falvak. A török idők alatt azonban felmorzsolódtak ezek a picinyke települések. A régész szerint tehát téves azt hinni: a Rókus temető kizárólag pestistemető volt. Eme státust megelőzte a németek és az almagyar-dombiak temetkezése. Mindennek igazolására természetesen kutatásokra lenne szükség. A kápolna egyházi kezelésben áll. Az 1970-es években a városszépítők ugyan kísérletet tettek a terület védetté nyilvánítására, ám ez a mai napig nem történt meg. Az újabb temetkezések nehezítik a kutatást. Ráadásul sok értékes síremléket elpusztított az idő. Egyelőre a Rókus még őrzi titkait a kutató előtt. A mainál jóval nagyobb kiterjedésű temető számos meglepetést tartogatna, ha egyszer vallatni kezdenék. Az Almagyar-domb településének titkát azonban még föld takarja.

2012-ben két amatőr helytörténeti kutató elhatározta, hogy Eger minden harangját felkutatja, az 5 kg-os kisharangoktól egészen a bazilika 6015-kg-os nagyharangjáig. Megfelelő alapot adott erre, hogy az 1970-es években már Valuch István plébános úr már végzett harangkutatásokat Egerben. Így jutott el a két kutató Rókus kápolna épületéhez. Az első kísérlet a toronyban lévő harang eléréséhez, nem járt sikerrel, mert a létra hossza nem érte el a kápolna padlásának nyílását. Pár hét múlva az Érsekkertben bemutatót tartottak a gyerekeknek a tűzoltók, mentők, katasztrófavédők és az Agria Speciális mentők is. Itt láttuk meg egy hosszabb méretű létrát is. A vezetőjük készséggel felajánlotta, hogy eljönnek segíteni, hogy fel tudjunk menni a kápolna kisharangjához. A következő alkalommal, amikor megérkeztek az Agria Speciális mentők, sikerült feljutni a harangpadlásra. Itt először a harang megtisztítása volt a cél a jelentős mennyiségű szennyeződéstől, majd a mozgó szerkezetek megolajozása. Míg az egyik kutató a harangtisztítást végezte, a másik kalandos utazásra készült a meghívott fotóssal. Egy csapóajtón keresztül lejutottunk a kápolna kriptájába. Először egy nagyobb terembe kerültünk. Ott elképesztő látvány tárult elénk, kőszobor torzók, több szegecsekkel feliratozott ónkoporsók. Ebből a teremből indult el egy kriptafolyosó, ami patkóalakba fordult el a város irányába. Egy pár oldalág is látható volt, amelyekben sok-sok vöröses-barnás emberi csontok voltak felhalmozva. Az járat egyik oldalán ónkoporsók sorakoztak. Az egyik felnyitott koporsóban lábbeli, fejfedő és ruhafoszlányok voltak. Tovább haladva, a patkó alakú kriptajárat egyenesen haladt a város irányában. Itt már nem voltak koporsók, csak a szellőző nyílások beomlott részei. Innen, mintegy 20- 30 méterre egy lefalazás jelentette a kriptajárat végét. A fotósunk, mintegy 100 db. felvételt készített. A nyomasztó helyről a felszínre jutottunk, ahol a fotósunk a toronyban készített sok fotót, a már megtisztított kisharangról.

(megjegyzésként említem, hogy 2003-ban az augusztusi Rókus búcsú előtt beszélgettem egy idős diófakút utcai emberrel, aki megemlítette, hogy az ősei, a nagyapja például beszélt arról, hogy a kriptába egy diófakút úti pincejárat kibővítésén keresztül vitték a halottakat a kápolna alá. Erre utalhat a fentiekben említett kriptajárat város felé vezető részének a lefalazása. Az idős úr elmondta azt is, hogy az első világháború során az Egerbe bevonuló román katonák fosztogatásba kezdtek, nem kímélve a templomokat sem. Eljutottak a Rókus kápolnához, de megijedtek, amikor megtudták, hogy pestisben elhalálozott emberek vannak a kriptában. Nem úgy a második világháborúban, mert az oroszok nem törődtek a figyelmeztetéssel és felforgatták a kriptában találtakat, kincseket keresve!)

Fotók: Extekergő (V.L.)