A DONI FRONT POKLÁBAN

(Forrás: Heves Megyei Hírlap, 1998. január 10.)

Az Egri 14. Honvéd Gyalogezred katonájának visszaemlékezései

A gyalogezred II. zászlóaljának 4. lövész századában teljesítettem

szolgálatot, szakaszparancsnok voltam, tartalékos zászlós. Századunk részt vett az 1942-es nyári, őszi és téli harcokban. Emberveszteségeink nagyok voltak, leváltásra nem számíthattunk. A folytonos harcok, a védővonal kiépítése, általában a bunkerélet kimerítette az embereket, pihenni úgyszólván sohasem lehetett. A harcok szünetében, főleg a késő őszi napokban, de még novemberben, decemberben is lövész- és összekötő árkokat

kellett kiépíteni.

Beástuk magunkat

Azt már tudtuk, hogy nem lesz hazamenetel. A magasabb parancsnokságoktól olyan értesítéseket kaptunk, hogy az ellenség is védőárkok elkészítésén dolgozik, és nincs szándékukban általános támadás. Ez persze nem volt igaz.

Bennünket akartak ezzel nyugtatni. Azonban rádiósainktól tudtuk, hogy Sztálingrádnál a szovjet csapatok döntő csapást mértek Paulus német tábornokkatonáira.

Az olasz és a román csapatok harcvonalait áttörték, s azok menekülés-szerűen visszavonultak. Ezek után a magyar vonalnak is ellenséges támadásra kellett felkészülnie. A velünk szemben álló szovjet csapatok már téli felszerelésben voltak. Nálunk ez még a háttér raktáraiban hevert, ráadásul a védelmi vonalak korszerűbb kiépítésére és a védelmi alakulatoknak megfelelő képzésére sem volt már lehetőség. Fegyverzetünk és felszerelésünk bizony

kívánnivalókat hagyott maga után. Katonáink mindezek dacára, sokszor sanyarúkörülmények között is helytálltak.

Támadás Uryvnál

A szovjetek Uryv és Storcsevóje térségében jól megerősített hídfőállásokat alakítottak ki, s ezeket keményen védték. 1943. január 11-én óriási ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt. Folyamatosan lőttek, ez már támadás volt. A szovjet katonai vezetés felderítette védelmi vonalaink leggyöngébb pontját: ez Uryv volt. Ide összpontosították támadásukat, amely aztán kiterjedt az egész Don-kanyar területére. Áttörték az igencsak gyenge lövészárkokon, s a hátunk mögé kanyarodva fölényes helyzetbe kerültek.Sajnos, második védelmi vonalunk már nem volt.

A január 11-ről 12-re virradó hajnalon megtámadtak bennünket. Potyogtak a füstgránátok, fedezetükből támadtak a géppisztolyos rohamcsapatok. Perceken belül gránáteső és aknavető tűz zúdult ránk, s megindultak tankjaik is. De a mi tüzérségünk is megszólalt. Lőni, lőni, mert ez most már életkérdés. Fegyvereink szinte átforrósodtak a folytonos tüzeléstől. Az első rohamot sikerült megállítanunk, de a támadások újra és újra megismétlődtek.

A mi oldalunkon is olyan erejű volt a fegyverropogás, hogy csak ordítva tudtunk szót érteni egymással. Január 12-én kilenc támadást vertünk vissza.

Sok volt előttünk a sebesült, a halott, de a mi vonalunkban is nagy volt a veszteség. November vagy december elején 50 fegyencet kaptunk pótlásként.

Politikaiak, de köztörvényesek is voltak közöttük. Becsületükre legyenmondva, ők is helytálltak.

Ezt a támadást visszavertük, de éreztük, még egy ilyenre már nem lennénk képesek. Január 13-án azonban már nem volt ilyen kemény csata. Uryvnál nyitva volt a kapu, amelyen a szovjet katonaáradat gond nélkül mögénk kerülhetett.

Elindult a század

A zászlóalj- és az ezredparancsnoksággal nem tudtam kapcsolatot létesíteni, így 13-án éjjel - fedezésünkre egy géppuskás rajt hátrahagyva a század töredékével megindultunk nyugat felé. Már csak azért is mennünk kellett, mert már nem kaphattunk se lőszert, se élelmet. Ráadásul irtózatos volt a hideg: a hőmérő mínusz 39-40 fokot mutatott.

A kimerültségtől már szinte támolyogtunk: leülni nem lehetett, mert akileült, az megfagyott. Egymást támogattuk.

Előreküldtem egy sítalpas járőrt, hogy nézzenek szét, s ha visszavonuló magyarokat látnak, jelezzék, mert fel akartuk venni velük a kapcsolatot. Ám mire odaértünk, rajvonalba fejlődött szovjet katonákkal találkoztunk. Ők is hóköpenyt viseltek, mint mi.

Felszólítottak megadásra. Mit csináljunk?

Ha most harcba keveredünk, az a biztos halál. Ha megadjuk magunkat, akkor talán életben maradunk. Katonáimmal az utóbbit választottuk.

A felmorzsolódott csapat

Január 12-től a magyar katonák harca hátvédharc volt. A fokozatosan visszavonuló német egységeknek voltunk a hátvédei. Dr. Szabó Péter, a Hadtörténeti Intézet kandidátusa a Doni harcok magyar hősei című írásában az ezredparancsnok jelentései alapján írta 1943. január 12-ről:

"Magyar hadsereg a hazától távol még olyan nehéz és mostoha körülmények között, mint a második magyar hadsereg a doni téli csatákban, még soha nemharcolt."

Az ezredparancsnokok jelentése szerint: az egri és a losonci gyalogezred katonái megmagyarázhatatlan, végsőkig való elszántsággal állták és verték vissza a szovjet csapatok mindent pusztító, újra és újra megismétlődő rohamait. A hátvédharcokban az ezred második zászlóalja felmorzsolódott.

Az ezred 2. zászlóaljának katonái főként jászsági földművesek voltak.Tisztességtudó, becsületes, fegyelmezett, kemény emberek. Ha még élnek közülük, őket is köszöntöm, mint volt bajtársaimat. Nyolcvan éven túl is szeretettel gondolok egykori bajtársaimra.

Id. Kiss Lajos ny. tanár,

tartalékos honvéd százados