Hová lettek a régi egri vendégfogadók? Megszűnt a „Törökfő” vendéglő is.

Breznay Imre írása 1936. szeptember 2-én.

Boldogult Farkas Dezső gyermekkori barátom, hatvani szolgabíró, majd Hatvan főjegyzője, egy kedves palóc románcot írt, amely országszerte híressé lett.

„Két forint húsz grajcár volt a lajbi zsebbe’,

Hogy ezt a kis cserfát eladtuk Egerbe’

„Iszok egy pohár bort itt a Törökfőbe’,

Jaó esik ez ebbe a cudar időbe”...“

Szólott a románc és folytatta azon, hogy a „saógor is ott vaót, Vas Csutora Bernát“, akit azután jól elagyabugyáltak annyira, hogy, „nyaócan is rugdostuk, még se kapott eszbe, allyig bírtuk haza cipelni Leleszre.“

Még az irodalomba is belekerült ez a kis nóta. Zsigray Juliannának „Szűcs Mara házassága“ c. regényében a vőlegény huszár főhadnagy tiszti szolgája dalolgatja el a kisebbik kisasszony mulattatására.

És ez a régi korcsma-cég is eltűnt, mint annyi más régi emlék. Pár évvel ezelőtt még állott a bogárhátú sarokház a mai Vörösmarty és Rózsa-utca sarkán, de azután fölépítették csinosra és új gazdája talán restellette a régi nevet, hát elnevezte „Kacsai korcsmának”.

Pedig a jó „Kacsa” korcsma csak rövid életű volt, a mai Gimnázium utca 7. szám alatt. Eredetileg városi korcsmaház volt, de bizony aránylag rövid ideig, mert 1866. október 4-én nyílt meg az első telegrafáló hivatal, s így tárgytalanná lőn annak az utcának „Réce-utca“ neve is.

Elmúlt az is, ez is, valamint sok más ilyen emléke városunknak.

Hiszen például a Hangya mai Kossuth Lajos-téri épülete mintegy száz esztendeig volt Egernek első fogadója „Angyal” név alatt. A XVIII. század végén csupa kereskedő és üzlet volt benne. Megszűnt.

A régi „Arany Szolgá”-nak is szintén ez lett a sorsa, mely káptalani szálló és vendéglő volt 1776-tól egész 1860-ig, amikor is Bartakovics Béla érsek 4000 forint adományán megvették az akkor alakult Katolikus Legényegylet számára.

Eltűnt a régi „Unicornis” vendégfogadó is, amely a mai Káptalan-utca 28. sz. szögletházban volt az ortodox zsidó imaházzal szemben. Ez püspöki vendégfogadó éppen úgy, mint az „Oroszlán” amely a régi törvényszéki épület nyugati szárnyán volt. Onnét indultak, s oda érkeztek a gyorskocsi-járatok. Bartakovics érsek engedte át az akkor alakult királyi törvényszék céljaira, de az átadást már utóda, Samassa érsek véglegesítette.

Híres korcsma volt másfél évszázadon keresztül a „Hosszú pince”, vagy „longa cellaria”, a mai Almagyar utca 3. és 5. sz. házak helyén. Ez a városé volt, melyből színházat is akartak építeni a múlt század végén.

A „ Zöldfa”, a mai Maklári út 5. és 9. sz. házak helyén, a múlt század negyedik negyedében szűnt meg. Eladta a Káptalan, amely a vízen túli résznek régente birtokosa volt. Felvirágzott ugyanis a Maklári-kapunál létesült „Szarvas” vendégfogadó, amely Józsa Gyurinak volt kedvenc mulatóhelye, ha bevetődött a vármegye gyűlésére. (Itt jegyzem meg, hogy Keglevich Miklós, a szilvási gróf, viszont az Oroszlánban rendezett hetedhét országra szóló dáridókat.)

A „Fekete Sas” a mai vármegyeház helyén volt püspöki vendégfogadó, s akkor szűnt meg, mikor helyére fölépítették a vármegyeházat.

Híres korcsma volt a régi Felső-Csurgó utca (ma: Horánszky Nándor utca) 4. sz. házában a „Bárány”, vagy „Fehér bárány”, mely sok galibát látott, s nem egyszer kellett rendet csinálnia a korabeli fertálymesternek az akkor is bicskázó egri legények között, mint arról a városi protokollumok is gyakran megemlékeznek. Különben ide járt mulatni Rontó Pál is, akit ezért kicsaptak az egri jezsuita gimnáziumból. Ez a szálló igévé lett név tulajdonosa azután hűséges kísérője és társa lett Benyovszky Móric gróf madagaszkári királynak világkörüli kalandozásaiban. Kár, hogy nevét semmi nem örökíti meg városunkban.

De nem folytatom tovább. Elég ennyi is annak igazolására, hogy régi emlékeink kallódnak, fogynak, pusztulnak még akkor is, amikor elpusztulásukra semmi ok nincsen.

S eszembe jut ez a kis megemlékezés arról, hogy a fővárosi lapok mily kesergő hangon emlékeznek meg éppen a napokban arról, hogy megszűnt a „Zenélő óra” című vendéglő a Vármegyeház és Városház-utca sarkán. A „Zenélő óra”, amely cégérét a helyiségében muzsikáló órától kapta, s még a török időket is látta. Kétszáz esztendővel ezelőtt más élet, más világ volt arra, strucctollas janicsárok, föveges, dolmányos, pirosbugyogós, fezes pasák és bégek voltak a híres vendéglő látogatói. Szomszédai pedig a jelenlegi vármegyeház helyén működő török profuntsütő, hadikenyérgyár üzemei voltak. Amikor pedig a török hadakat harmad fél-száz éve kiverték az országból, III. Károly idejében már nemcsak a régi hadastyánok jártak oda, hanem Pestvármegyének hivatalnokai, a kancellisták is gyakori látogatói lettek.

S ugyanakkor, midőn e hírt hozzák, arról is megemlékeznek, hogy a budapesti korcsmárosok és vendéglősök ipartestülete kérvényt intézett a közmunkák tanácsához: adjanak egy utcának ilyen nevet „Fogadósbíró-utca”. Hivatkoznak arra, hogy régente, sok tekintélyes fogadója volt Pestnek, amelyek a török hódoltság alatt és után virágzottak, de amelyek lassan-lassan megszűntek s így akarnák legalább az emléköket fenntartani.

Helyes, szép gondolat. Érdemes a megvalósításra. Hiszen például Nürnbergben minden régi korcsmacégért hatóságilag védenek s Heidelbergben nem szabad a régi korcsma-neveket megváltoztatni. Pécsett láttam több olyan utcalámpást, amely még a XVIII. század derekáról való, s melyet ma is fenntartanak, csak olaj helyett villany ég bennök.

Nem tehetnénk meg mi is, hogy megvédjük az ilyen korcsmanev