Setét Anna polgárhölgy emlékei a 20.szd. első felében
Bevezető Setét Anna Egri Újságban megjelent cikksorozatához
Az Egri Újság 1989-ben indított egy sorozatot "Setét sarok" címmel. Setét Anna 20. századról szóló visszaemlékezéseit közölték a rovatban. Elhoztam Önöknek az első cikket, aztán majd jön a többi is....
"Könnyekkel szememben írom ezt az emlékezést, végigélve ezt a nagy és szép huszadik századot, ezt a színes, változó de borzalmas világot, nagy boldogság nékem, hogy 70 év után újból megjelenik az Egri Újság és szinte életem csúcsa, hogy rovatot kaptam benne. Ezt külön is megköszönöm a Szerkesztőségnek. Édesapám néhai dr. Setét Sándor több mint 30 évig volt főszerkesztője ennek alapnak, és mint ilyen minden este bement, és vele mi gyerekek is a nyomdába, a Cukor utcába (ma Jókai utca) volt a Dobó István Nyomda Rt., ami szintén a miénk volt. És amíg apám minden este megnézte a lapot, én bementem a nyomdába, mert imádtam a gépeket: egy nagy kar volt ott, az fektette a papírt a kiszedett szövegre és továbbította. Nálunk ez az újság szent volt, borzasztóan szerettük, és most mérhetetlenül büszke vagyok rá, hogy én is írhatok benne. Persze igyekszem a régi Egert aktualizálni— mert mindig is imádtuk Egert. Ez kérem egy különleges város volt, akkor mi büszkén hangoztattuk, hogy: „a magyar Athén, és lenéztük Gyöngyöst és Miskolcot, hogy azok „kereskednek”; mert mi voltunk a szellemiség városa, iskoláinkkal, templomainkkal, a Lyceummal és egész történelmünkkel, íróinkkal. Mert Eger nemcsak a legszebb barokk városa hazánknak, de mindig is kiemelkedő idegenforgalma volt. Érettségi után voltam idegenvezető is —beszélvén számos európai nyelvet — és jóformán az egész Nagymagyarország iskoláiból jöttek a gyerekek a várba és rengeteg külföldi túrát is vezettünk. Én mindig átéltem az egri vár ostromát mikor a föld alatt elmagyaráztam nekik Dobó István történetét úgy, hogy egyszer az egyik kis iskolás meg is jegyezte „milyen jól tetszik emlékezni rá”. Igen örültem ezen mondásnak. Egerben mindenki tudta, ki hol lakik, mit csinál és mikor. Délután elmentek a Kaszinóba, majd Korzó volt előttünk a Széchenyi utcában szigorúan 5 és 7 óra között. Ma már mesének hat, pedig alig volt néhány évtizede. Vasárnap délután 2 és 4 óra között bejöttek a hóstyákról a parasztlányok és fiúk gyönyörű ruhákban, sok szoknyában, ,,rékliben”. A fiúk pedig, „az egri cikrák” fényes csizmában és pörge kalapban. Büszkék voltunk a „tűzoltóságra és a zenekarra, és vezetőjére Huszti Zoltánra, és énekkarára is. Mi nagyon szerettük az iskoláinkat, tanárainkat, mert intelligens jó magyart neveltek belőlünk. Ez valóság és nemcsak a múlt reminiszcenciája. Én hát majd igyekszem ezt a valóban érdekes világot — írásban bemutatni. Setét Anna"
Tudták, hogy Gárdonyi egyik novelláját ellopták?
...és nem is akármilyen botrány keveredett belőle! Olvassák el Setét Anna írását az esetről, aztán jöjjön maga az ellopott mű!
"Gárdonyi Géza egy tárcát írt, amely a Magyar Hírlap 1893. évi ápr. 3-án megjelent számában, mellékletként látott napvilágot. Ez a kis apróság elnyert egy ezerfrankos pályadíjat a franciáknál. Igaz, hogy ez a pompás és finom humorral megírt apróság abban az időben is nagyon tetszett az olvasó közönségnek, dehogy ezzel a kis tárcával valaha francia pályadíjat fog nyerni a szerzője, sem, akik olvasták, sem pedig Gárdonyi nem képzelte volna. Pedig ez így történt. Különösség mégis van a dologban: a francia díjat tényleg nem Gárdonyi nyerte el a tárcájával, hanem egy Bon Grivot de Grancourt nevű francia úr. Története pedig a következő: a Journal nevű párizsi lap ezerfrankos pályázatot hirdetett tárcára. Sok ezer pályamunka érkezett be, amelyek közül Bon Grivot de Grandcourt nyerte el a pályadíjat a Historie d'enfant (Gyermekhistória) című tárcával. E tárcát a Journal közölte, amely nem más, mint Gárdonyi Géza tárcájának, amelynek a címe: „Mari néni és Pista bácsi”. Még a nevek is megmaradtak a fordításban, mint Pista, Mari, Jóska... zamatos tősgyökeres magyar nevek szerepelnek a francia pályanyertes, ám kölcsönvett munkában. E dolog leleplezése persze óriási port vert fel a világsajtóban, nem csekély dicsőségére a magyar irodalomnak, és persze Gárdonyi Gézának.” Setét Anna
A történet ide kattintva olvasható:
Irodalmi kuckó: Gárdonyi Géza: Mari néni meg Pista bácsi
Jöjjenek az angolkisasszonyok egy bennfentes szemével!
Úgy olvassák az utolsó sorokat, hogy 1989-ben íródott, tehát akkor még Setét Anna nem tudhatta, hogy lesznek-e még angolkisasszonyok Egerben...
"Szeretnék most a lánygimnáziumról írni, az Egri Angolkisasszonyok zárdájáról, arról az iskoláról (tanítóképző, elemi, felsőbb lányiskola, majd gimnázium, sőt kereskedelmi tagozat is volt), ahol olyan boldogok voltunk, mert már csak bekerülni is rangot jelentett. Az egri zárda híres volt és az egriek nagyon becsülték is. Ott mindenki boldog volt, kiegyensúlyozott és mindenki egyenlő. Voltak a bennlakók — az egész vármegyéből jöttek kisnemes és falusi lánykák is — és voltunk mi bejáró növendékek. Különbség nem volt, még vallási sem. Mi 1922-ben érettségiztünk: 12-en voltunk, 4 katolikus, 2 református és 6 zsidó. Itt nem volt protekció, a kanonoki rokon kislányt éppen úgy kezelték, mint a zsidó vallásút. Az apácák nemcsak tanítottak, de neveltek is. Az anyai elhivatottság volt az első. Jól tudták, hogy a magyar nő kezébe van letéve a magyar jövő, mert vallásos, erkölcsös és hazafias lelkiségétől függ a jövő Magyarország hőseinek nemzetépítő mentalitása, világnézete. Mi hittünk Széchenyi gondolataiban, hogy Magyarországot gazdaggá, elégedetté és boldoggá kell tenni, hogy a haza számára intelligens embereket kell nevelni. Ezt a hitet kaptuk a zárdában és úgy vélem, mi ezen eszmék szerint éltük át mindkét világháborút, a forradalmakat, azegész 20. századi történelmet. Nagyon szerettük a zárdát, a máterokat, tanárainkat és az egész stílust. Amit ott kaptunk, az a boldogság volt. Ha reggelenként becsöngettünk a portán, a kapus soror-nővér már olyan „Dicsértessékkel” fogadott, amit megtiszteltetésnek éreztünk. Vittünk virágot a kápolnába is rendszeresen, és azután vidáman, meghatottan keringtünk a gótikus, hófehérre meszelt ragyogó tiszta folyosókon. Csend, nyugalom, békesség és remény a tudásra, amelyet olyan bőkezűen, és érdeklődéssel kaptunk. Mindenre volt idő: tornásztunk és kirándultunk, úszni jártunk és korcsolyázni, sőt még táncolni is lehetett néha. Volt önképzőkörünk, szavalókörünk, sportkörünk és egy ,,Diákkaptár” is: itt játszva, de mélységesen komolyan megtanultunk célszerűen dolgozni, gondolkodni és takarékoskodni. Megtanultuk a munkát megbecsülni és értékelni. Ez az egész zárdai élet olyan alap lett életemben — és gondolom a többieknek is— hogy bárhol kellett is dolgoznom voltak sokunknak borzalmas körülményeink is, én mindenütt megálltam a helyem, még ma is megbecsülik munkámat és egész lényemet, magatartásomat. Én tudom, hogy az alapokat az egri zárda nevelte belém, és nagy hálával gondolok a szeretett máterekre és paptanáraimra. A mi fiatalságunknak voltak céljai, voltak ideáljai, mi nem kallódtunk és a mi lányaink megállták helyüket az életben. Csak remélni tudom, hogy újból lesz Egerben az angolkisasszonyoknak iskolájuk, és a mi unokáink is valóban boldogok lesznek, méltóan megbecsült nők. Setét Anna"
Milyen volt az élet az uszoda környékén a 20. század elején?
Olvassák el Setét Anna visszaemlékezését, amelyben érinti az uszodát, az epreskertet és így tovább... egészen a Bitskei-testvérekig...
"Az egri régi uszodáról szeretnék írni, amely olyan jó és szép volt, és számunkra örökké felejthetetlen. Vala pedig ez a Maklári hóstya, a Szarvas laktanyától induló kis Fürdő utca, amelynek belső oldalát háromföldszintes, 10 ablakos „Kánitz-ház” (Szépanyám házai) foglalta el. Kórházak voltak, a hátsó kapujuk az ,,Epres Kertre” nyílt, és az Eger patakra. Az utca másik oldalán csak egy fal, majd jött az Erzsébet fürdő— ez már,,kultúr”-fürdő volt. Mellette állt Eger egyetlen, de nevezetes ,,Rosszlányok'’ háza, egy kis földszintes házikó. (Ám igen forgalmas, főleg vasárnap délelőtt — állítólag.) No, ebben a Fürdő utcában valaha Samassa érsek úrnak volt valami kocsmaszerűsége egy tóval, amelyben kocsikat mostak és lovakat fürösztöttek. Ezt az érsek úr a városnak ajándékozta. Minthogy 23 fokos vize volt, ebből a város uszodát csinált. Nagy előtere volt, égig érő ecetfákkal, a tó is gőzölgött, isteni illat volt. Ezt a tavat bérelte Sarkadi bácsi 8000 forintért, 34 kabint csináltatott, és két
óránként nők és férfiak felváltva úszkálhattak benne. Persze szigorúan órabeosztást betartva. A vize sötétzöld volt, mert az alja zöld, csúszós mohás, puha és bársonyos volt. Itt is emelkedtek óriási ecetfák, s volt még egy magas és egy kisebb trambulin. A tó hátsó sarkába beépítettek a gyerekek és az úszni nem tudók részére egy kerítéssel elkerített sarkot, itt deszka volt a tó alja és nem csúszós. Ám a specialitásai ennek az Egri Uszodának a „keresztek” voltak. Kis és nagyobb keresztek voltak, ezekbe belekapaszkodva — akár négyen is — pihentek az emberek. Mi gyerekek mindenféle tornamutatványokat csináltunk és persze úsztunk, úsztunk, úsztunk a vízben, az illatban, a gőzben a bólogató, bekandikáló óriási Kánitz-Eperfák alatt. A bérlő, Sarkadi bácsi 1914. július tizedikén a villanyt is bevezette, sőt bérleteket is bocsátott ki. Aztán feladta. Ekkor az úszómester Ádám bácsi volt. A város részvénytársasággá alakította az uszodát, és apám, dr. Setét Sándor lett azügyész, aki megkérte Ádám bácsit, hogy délben egy órára engedje meg, hogy a mi családunk fürödjön együtt. Hát ez nagy kivételezés volt, hiszen akkor más fürdő nem lévén, külön fürödtek a nők és a férfiak. Gondolom, ez akkor nagy botrány lehetett, mert mesélték, akik látták a káderlapomat, hogy még ma is rá van vezetve: a mi családunk ,,külön fürdött". A patak specialitása volt még, hogy az egriek ide hordták a szennyesruhát mosni. Emlékszem, a híd alatt mostak, főleg a szegényebbek. Az érkezés sorrendjében álltak be a meleg vízbe, saját szappanjukat használhatták, és két fillér volt az első sorban való mosás puttonyonként. 1913-ban leégett a szegényes kabinsor, és utána már nagyobbakat és modernet akartak építeni. Külföldi mintára, nők, férfiak vegyesen! Hiszen még panaszos levél is jött, a nők nem látják szívesen, hogy az úszómester bent van a női órákon. Pedig hát egy akkori báli toalett kivágottabb volt és pikánsabb a fürdőruháknál, így hát nagyobb fürdőt építettek, és megkezdték az úszóversenyek rendezését is. Ez roppant feldobta az egrieket: kezdődtek a tréningek, és jöttek híres úszóink, a Bárányok és Bitskeiek, az olimpikonok serege. Setét Anna"
Milyennek látta egy szemtanú Gárdonyi temetését?
Mit jelentett az író az egrieknek a XX. század elején? ... és hogy jön mindez az 1989-es demonstrációkhoz? Olvassák el Setét Anna cikkét, és Önök előtt is felsejlik majd Eger egy rég elfeledett "arca"!
"Szerettem volna a ma oly divatos demonstrációkról, hatalmas tüntetésekről, a régi időkről beszélni. De hát a század elején Egerben ilyen nem volt; ha volt valami verekedés, két kakastollas csendőr bement biciklin, vagy lóháton a kocsmába és elintézte őket. (Igaz én 19-ben és 1944-ben nem voltam Egerben.) A legnagyobb, nemcsak városi, vagy országos megmozdulás Gárdonyi Géza temetése volt, 1922. december 31-én. Egész Eger gyászolt, pedig személyesen kevesen ismerték, kevesen beszéltek vele, de szerették. Szerették szerénységéért, csendes, becsületes, konvenciótól, hivalkodás nélküli pátosztól mentes tanító volt. Ismerték öreg édesanyját, a kis parasztasszonyt a nagy fehér kötényben. És ha valakinek Egerben 10 könyve volt, akkor abból 1—2 biztos Gárdonyitól. Az egész város gyászolt; az utcákon a villanykörtéket fekete gyászfátyollal fedték be, a kofák a piacon fekete kendőt kötöttek a fejükre, a férfiak sötét ruhákba jártak, fekete kalappal és szinte megállt az élet. Tudtuk, hogy sok ezer vendégünk lesz, hiszen az egész magyar társadalom megmozdult, az egész ország. És jöttek is! A temetés körül sok vita volt; végrendeletében egyszerű temetést kért és fakeresztet, semmi beszédet és hivatalos megemlékezést. Ez persze nem ment: dr. Tordai Ányos cisztercita tanár ajánlatára közkívánatra kegyes csalással (piatraus) a Líceum dísztermében ravatalozták fel pálmafák és növények között a fekete érc koporsójában a gyertyák halovány világossága mellett és ezrével és ezrével jöttek a megyékből és Budapestről az emberek, idezarándokolt az ország és a koszorúk, a sürgönyök. Klebelsberg Kunó kultuszminisztertől egészen Mehmed Djelalbej török főkonzulig; Abdul Latuf török főpaptól a Tudományos Akadémiáig, persze a céhbeliek, az Otthon és Hírlapírók körétől az „írószövetségig. Jöttek az írók is; Pakots József, Kosztolányi Dezső... és még sokan mások. Apám is kapott sürgönyt. … dr. Setét Sándornak. Napok óta Gézára gondolok, Megyek utána vándorútján. A becsületes föld füvét és mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára, nevem nélkül, szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját, a fiait szeretettel öleli hű barátod BRÓDY SÁNDOR egri születésű földi munkás.’ A beszentelés a Nagytemplom előtti téren történt; díszőrséget két hajdú, egy megyei és egy városi hajdú állott. Azután vitték fel a várba, és a Bebek-bástyán állítottak egy keresztet: Csak a teste” Tordai szerinti felirattal.
„A céhbeliek nevében, akiknek mestere volt, akiknek ő nem halt meg mert itt maradtak az írásai, amik a bibliájuk, mely őket tanítja, műveli, buzdítja, lelkesíti... ki már belépett a halhatatlanságba” mondotta búcsúbeszédében dr. Setét Gárdonyi, akinek eredeti neve Ziegler volt, apja sírjára ezt a fejfát állíttatta: ,,Ziegler Sándor gépész, az 1848—49-i honvédelem fegyvergyárosa, 1823—1879.” Setét Anna
Mindenki őriz a szívében egy-két tanárt a középiskolás éveiből...
Setét Anna 1989-es sorozatában kitért egy cisztercita gimnáziumbeli tanárra! Olvassák el a cikket, hátha valakinek ismerős lesz valamelyik szereplő neve a szülei, nagyszülei visszaemlékezéseiből...
"Nagy örömmel hallom, hogy a szerzetesrendek kezdik újra visszakapni iskoláikat. Igazán remélem, hogy az egri ciszterciták is, hiszen nagy tisztesség volt az egri ciszterciták gimnáziumába járni. Azt a diákot, akit oda felvettek, már minősítették is. Nálunk a zárdában is tanítottak, az apám, fivérem és a fiam is a gimnáziumukba járt. Bizony a fiam miatt én is gyakran voltam „hivatalos” ... Sok, még ma is híres tanár volt köztük, utcákat neveztek el róluk. Én egy nem híres, egy szerény, de hallatlanul művelt görög tanárról szeretnék megemlékezni. Szalai tanár úrról, akit a fiúk csak „Szörinek” neveztek, de nagyon szerették. Minthogy a családunkban a két lány volt a hangadó, elnyomtuk a fivéremet, aki pedig egy roppant művelt, jó befogadóképességű csendes fiú volt. Én voltam a legidősebb, az történt a családban, amit én akartam. Hát ezt apám addig tűrte, míg Bandi fivérem gimnazista nem lett. Itt aztán, beszerveztek neki egy triumvirátust, három fiút: a Kiss Jenőit, akinek apja miniszteri tanácsos volt, és már pesti jampec, még bárokba is járt (egyszer én is a fivérem is vele voltam, de nagyon unatkoztam) , aztán reáliskolai igazgató fiát, Habán Gyurkát, aki szép, jó humorú és nagyon okos gyerek volt (később miskolci főorvos lett, majd a Köjál igazgatója) és végül a legjobb barát, Branyicki Laci (budapesti ügyvéd) egy falusi parasztgyerek, így hát a négy fiú együtt volt éjjel-nappal, igen jó barátságban. De hogy a vasárnap se maradjon ki, minden vasárnap nálunk ebédeltek. Hát ez igazán nagyszerű volt! A fiúk sötét ruhában, fehér inggel, és természetesen nyakkendővel, mi pedig, akik szintén izgatottan vártuk ezeket a vasárnapokat, fehér csipkekötényt (kizárólag Bécsből hozatta a nagyanyám!) így hát legalább nyolcan ültünk az asztalnál. Persze kis bor is volt, hiszen Egerben éltünk. Ám, ebéd után a fiúk sürgősen eltűntek. Hogy hová? Hát kártyázni! Akkor a lányok még nem nagyon érdekelték őket és a szerencsejátékot minden iskola tiltotta. A fiúk viszont imádták a kártyát. Apuka persze nem engedte volna, így átmentek az igazgatóhoz, aki a Csiky utca elején lakott és egész délután az udvaron verték a blattot. De a cisztercita tanárok szobái is a Csiky Sándor utcára nyíltak... Történt pedig, hogy egy reggel, amikor „Szőri" tanár úr bejött, azt mondta: fiúk, kinél van kártya?” Persze senki sem jelentkezett, hiszen az tiltott volt. „Hát —mondta — íme itt az enyém — és letette a katedrára, és elkezdte: „Te, Branyicki, hogyan játszottad ki az alsóst — mikor ilyen jól álltál és Te Habán miért nem — két ászod is volt, — miért nem áldoztad fel az egyiket, és Te Setét, nem értetted meg, hogy nyerésben vagy stb. és esetenként elmondta, hogy mit kellett volna tennie... ugyanis gukkerral vasárnap délutánonként megfigyelte őket az ablakából. Hát kérem ez volt Szőri tanár úr, a ma már névtelen cisztercita tanár." Setét Anna
Setét Anna Kálnoky Lászlóra emlékezik
A sok, Egerhez köthető író és költő közül Setét Anna a sorozatában Kálnoky Lászlót, - aki a Telekessy utca 4. szám alatt született, - hozta hozzánk közelebb az alábbi írásával:
"Hallom, hogy Eger városa arra készül, hogy egyik nagy költőjének Kálnoky Lászlónak volt egri lakóházát emléktáblával örökítse meg. A költőt—akit Lacikának hívtunk — persze kisgyermekkorából ismertem. Sovány, vékony, szőke kisfiúcska volt, akkor majd szemben laktunk. Ők az érsekségnél levő „Alapítvány" ház első emeletén, a nagybátyámék dr. Schwartz Arthur ügyvédek mellett, ahol két kisgyermek is volt, így gyakran találkoztak a gyerekek egymással. Lacika nagyon szerény, halk szavú, csendes kisfiúcska volt, pedig mint egyke nem volt elnyomva, sőt igencsak dédelgetve. Igen feltűnő nagynénje Aliz néni már kiskorában Ady verseket tanított neki. Nagybátyja pedig Kállay Miklós volt az Egri Újság szerkesztője, maga is költő, író, verseit „Jack” néven közölte az újság, sőt darabját a Roninok kincsét a pesti Nemzeti Színházban is. Édesapja pedig igencsak jó barátom volt. Összehoztunk egy kis franciakört, és még csinált is nekem egy könnyű kis francia nyelvtant, hogy könnyebben beszélgethessünk. Különben még Szálasi is járt közénk, akkortájt igen szemérmesen, pedig nagyon szépen beszélt franciául. Kálnoky István, tanácsnok volt a Városházán, ambíciója volt, hogy polgármester lehessen, de valahogy mindig más került oda, pedig apámnak is nagy barátja volt, de peches ember, mert végül is éppen az 1940- es években került a székbe. Persze ő is nagy irodalmár volt és ezért Lacika igencsak be volt kerítve a tudás, kultúra, a szavak bűvöletével. (Mellékesen szólva Kálnoky István mint anyakönyvvezető esketett engem is). Lacikának kissé sok volt — unatkozott, pedig az aranyifjúsági bálokon, rendezvényeken részt vett, de valóban látszott, hogy unta az egészet. Kisvárosi pletykák nem szóltak róla, még nőügyekben sem. Tudtuk, hogy nem egészséges, egy játszópajtásától tüdőbajt is kapott, ám mi jól kijöttünk egymással. Érdekes volt, hogy mindketten azokat az akkor divatos klasszikusokat olvastuk, Tolsztojt és Dosztojevszkijt, Hugót, Rilkét és Heinét. Hallatlanul könnyen tanulta a nyelveket és ma — szerintem — a fordítók egyik legnagyobbika. Az elmúlt 40 évben sokat hallgatott és mellőzték is. Fordításai tökéletesek és minden írása, próza, vagy költemény nemcsak gyönyörű, de humoros is. Vannak kimondottan olyan egri versei, amelyek egy-egy különc egri személyről szólnak — valósak és csodálatosak. Végül is megkapta a kitüntetéseket — de nem hiszem, hogy túl boldog ember volt. Bölcs volt és megértette az élet csodáját. Egy könyvnapon így dedikálta nekem a könyvét: „Setét Ancinak, volt honfitársamnak a legforróbb egri lokálpatrióta szeretettel 1980. június Kálnoky László” Ezen is jót nevetett." Setét Anna 1989
Setét Anna néhány gondolata az első egri kőszínházról...
"Egyszóval a színészettel baj volt Egerben. Se színház, se közönség, se kedv, se pénz. Ha elcsíptek egy színészcsapatot —persze német nyelvűt — hodályokban, később a kaszinókban játszhatott a társulat. Míg végre a Hunyadi téren elkezdték az immár 20 éves aréna lebontását, és az első kőszínház építését. Ez a színház mintegy 35—40 éves küzdelem eredménye. 1878-tól tárgyalások, hírlapcikkek készítik elő.1878-ban társaság alakult, elnöke Csiky Sándor és Babics István után Jankovics Dezső polgármester lett. A színházépítő bizottságban később Gáspárdy Gyula szerepét dr. Setét Sándor vette át, lelkesedéssel és kitartással küzdve a színház érdekében, ám nemcsak a bizottságban, hanem alapjában az Eger és Vidékében, majd az Egri Újságban is. Végül is felépült a színház, a nézőtéren 650 személy számára, közadakozásból, állami segítséggel, a hiányzó összeget Eger város képviselő testülete szavazta meg. 1904. augusztus 30-án nyitották meg ünnepélyesen Gárdonyinak erre az alkalomra írt „Dobó István szelleme” hatásos prológjával, számos előkelőség jelenlétében. Nyaranta jöttek a vidéki társulatok még ma is nagynevű színészekkel, így Szerdahelyi Kálmán, Prille Kornélia éveken át Solymosi Elek, Pálmay Ilka, Rákosi Szidi, Alföldi Irén a prágai operából, Szoyer Ilona, Blaháné, 1904-ben. Mint ebből is látható, az elmúlt évszázad alatt lett Eger városa és a rohamosan haladó Gyöngyös jelentékeny kultúrcentruma Heves vármegyének. Setét Anna"
Setét Anna visszaemlékezése az 1910-es/20-as évek egri életére
"Az egri piac roppant élénk, szép és kulturált volt. Az egri kofák híresek voltak humorukról, kedvességükről és a szellemes alkudozásukról. Korán reggel az emberek a piacra mentek, az asszonyok, a cselédek, a gyermekek is. A legkevesebb árut is papírtölcsérbe csomagolták. (Érdekes volt, hogy például egyszer egy olyan tízdekás zacskót hoztam haza, amit a nagyapám, dr. Bauer Soma megyei h. tisztiorvos hadikölcsönéből csavartak.)
A kereskedők igen szívélyesen fogadták a ritka vevőket, a hivatalnokok és tisztviselők elindultak az irodákba — a gyermekek az iskolába, érdekes, nem igen tudok olyan gyermekről, aki legalább a 4 elemit el ne végezte volna. Hiába, mi voltunk a „Magyar Athén” városa. A parasztok a földeken dolgoztak — akkor még mindenütt búzamezők voltak, és ha kellett bejöttek egy kis pénzért a bankokba, vagy tárgyalásokra a törvényszékre, városházára, megyeházára, esetleg vásárolni. Általában 1 és 2 óra között minden megállt. A gyerekek hazajöttek, tele volt a város az iskolásokkal, papokkal, tanárokkal és mindenki hazament ebédelni. Mert mindenkinek volt ebédje. Ősszel még a bástyákon is majd minden házban disznót öltek. Hiába, a szőlő mindenünk volt. A szellemi dolgozók ebéd után egy órácskát aludtak és 3—4 óra után elmentek, főleg a Casinóba, a Klubba, az Iparoskörbe, és megkezdődött a politizálás; igen a politizálás, mert akkor már mindenkinek volt pártja.
Mi a Fő utcán laktunk és egy képviselőválasztáskor az utcára néző összes ablakunkat kővel betörték. Minden kőre ráírtuk a képviselő nevét, a dátumot, amikor betörték az ablakokat, és egy vitrinben őriztük — mindvégig. Ez volt a hétköznap. No de az ifjúság? Hát mi igen rövid kötélre voltunk fogva. Nálunk például — és sok más polgárházban — a 2 órai ebédig már elkészültünk a leckével. A mi szórakozásunk az uszodával kezdődött, hiszen ott már együtt lehettünk a fiúkkal! Ritka lehetőség. Az uszoda volt a legnagyobb örömünk és szórakozásunk. Ismerkedés, bimbózó szerelmek, és persze az ETE sportegylet, akkor jött Bárány Pista és a versenyek. No de az uszoda mellett volt a „Meleg víz”, a híd mellett mostak a mosóasszonyok, falapáttal sulykolták a ruhákat, gyönyörű tiszta, egészséges ruhákban jártunk. Azután jártunk nyelvtanfolyamokra, és főleg „Katyus nénihez” a Zeneiskolába, vagy Komáromy Ödönhöz zenét tanulni. De a legnagyobb szenzáció a nagyon várt esti „KORZÓ” volt. Erre készültünk minden este. 5 órakor — különböző reményekkel — a legmodernebb, a legszebb és legváltozatosabb ruhákban eljöttek a Fő utcára korzózni. Ez a korzó kizárólag a Líceumtól, az akkori Gőzmalomig húzódott. Itt mindennap találkoztunk a fiúkkal, és hogy „ideálja” minden lánynak és fiúnak volt, az természetes. Itt szövődtek a barátságok, szerelmek. Én például úgy tudtam meg, hogy megjött a szerelmem a sétára: kutyája, a „Lux” ugatni kezdett. Én már rohantam is... Setét Anna"