Eger a Rákóczi szabadságharc korában.1

Szántó Imre írása 1959-ben.

Első rész

A török kiűzése, az ügy nevezett „visszaszerző háborúk” megterem tették a Habsburgok számára Magyarország gyarmatosításának alapfeltételét. A dolgozó tömegekre kettős kizsákmányolás súlya nehezedett, egyrészt a gyarmattartó állam, másrészt a megnövekedett igényekkel fellépő földesurak részéről. A Habsburg gyarmatosítók és a katolikus reakció garázdálkodása elviselhetetlen helyzetet terem tett hazánkban. Ebben a válságos helyzetben, — mint annyiszor azelőtt és azután a magyar történelemben — újra a dolgozó nép vállalta magára az ország felszabadításának ügyét. A gyarmati módszerektől elsősorban sújtott parasztság 1697-ben a Hegyalján felkelésbe tört ki. A felkelés célja a Habsburg iga lerázása és Thököly kuruc fejedelemségének helyreállítása volt. De a felkelőknek a nemzeti összefogás megteremtése, a Habsburgellenes harcnak az ország széles területeire való kiterjesztése érdekében kifejtett fáradozása nem járt eredménnyel. A bécsi haditanács hamarosan megtette a szükséges lépéseket a felkelés elfojtására. A császári csapatok leverték és véresen megtorolták a hegyaljai felkelést. A vereség után még nagyobb súllyal nehezedett az országra az idegen elnyomás. Egy ismeretlen költő az „Eger vize mellett” a felkelés bukásán így kesereg:

„Jaj, végső romlásra jutott Magyarország,

Kiben épség nincsen, hanem nyomorúság…”

De az elnyomás fokozásával egyre növekedett a parasztság ellenállása is. Az ország különböző vidékein egymást érték a parasztmozgalmak. 1703 tavaszán II. Rákóczi Ferenc vezetésével a dolgozó nép ismét fegyvert fogott az elnyomók, az idegen betolakodók ellen. A szabadságharc a Felső-Tiszavidéki kuruc parasztok szervezkedéséből bontakozott ki, s nőtt országos méretű, dicsőséges szabadságharccá. A Felső-Tiszavidék magyar és kárpátukrán parasztsága egyre nagyobb számmal sereglett Rákóczi zászlaja alá. A felkelés elnyomására útnak indított Montecuccoli-vasasezred támadása elől Rákóczi visszavonult a határon fekvő Zavadkárra és itt várta meg az újabb erősítéseket. A kuruc sereg újabb előretörése a Tisza felé 1703. július 7-én indult meg azzal a céllal, hogy kiterjessze a hadműveleteket a Nagyalföld síkságára. Rákóczi kurucai Esze Tamással az élen július 17-én a naményi révnél átkelt a Tiszán. Az átkelés hírére megmozdult a Tiszántúl és Bihar népe. A városi plebejusok nyomására július végén Debrecen a kurucokhoz állt, sőt rövid ellenállás után Kálló vára is megadta magát. Erre csatlakoztak Rákóczihoz a hajdúvárosok. A Tiszántúl elért sikerek után kuruc kézre kerül Szilágysomlyó, Nagybánya és Huszt vára is. A Munkács és Ungvár várába zárkózott császári katonaságot blokád alá vette a népi mozgalom. A tiszántúli hadjárat tehát nagy katonai eredményekkel zárult. A győzelem nyomán kezdett kibontakozni a széleskörű nemzeti összefogás. Mire a császári katonai parancsnokság felismerte a kuruc szervezkedés rá nézve veszélyes voltát, addigra már széles területeket borítottak el a mozgalom hullámai. Lipót király 1703. június 6-án kelt leiratával közölte Heves vármegyével, hogy a „rebellisek és zavargó rablók” — azaz a kuruc felkelők — megfékezésére Montecuccoli ezredét rendelte ki, s a megye támogassa őt. A király leiratát a vármegye Telekesy István püspök-főispán elnöklete alatt július 9-i közgyűlésén tárgyalta meg Egerben. Elrendelte a segélycsapatok, kiállítását, s minden fegyveres erőt Egerbe szólított. Az egybegyűltek felett július hó utolsó vasárnapján Telekesy püspök-főispán szemlét tartott és letétette velük a király iránti hűségesküt. Heves, Borsod és Pest megyék határszélein most alakult ki olyan állapot, mint egy-két hónappal korábban a Tiszaháton. Az öreg püspök arra a hírre, hogy a Tiszántúlon a kurucok száma nagyon megnöveltedet! Szolnok védelmére anyagot és munkásokat küldött, de hiába! Augusztus utolsó napjaiban már Ónod, Miskolc, Szentpéter voltak a kurucok fészkei. Szeptember 10-én egy kuruc csapat Szolnokot zárta körül és 21-én rohammal be is vette. E stratégiailag fontos hely megszerzése nagy befolyást gyakorolt Rákóczi mozgalmának további sikereire, főleg Hevesmegye csatlakozására. A kuruc előrenyomulás számottevő ellenállással sehol sem találkozott. II. Rákóczi Ferenc augusztus 29-én a vetési táborról figyelmeztette Heves vármegyét a haza iránt való kötelességére: „Mi Fejedelem, Felső Vadászi Rákóczi Ferenc, adjuk tudomására mindenkinek, ezen megnyomorodott hazánkban, s nevezett szerint Heves vármegyében lakozó egyházi, s világi, úri s nemesi és fegyver viselő, a vagy fegyver viseltető, egyszóval minden rendű embereknek, hogy ezen édes magyar hazánk régi dicsőséges szabadságának, s törvényes igazságának felszabadítására, és az elviselhetetlen s törvénytelen kegyetlen igának kivetésére egyedül hazafiúságunktól viseltetvén. Megnyomorodott hazánknak keserves törvényeién szenvedését, és az idegen nemzettől törvényeink diplomájának igazsága ellen való sanyargatásait szánakozó szívvel érezvén, minden privatumok ambitioja nélkül vettük kezeinkhöz most nemzetünknek, amikor a szabadulásnak oly biztos alkalmatosságit láttuk, hogy ha most nem, soha többször hazánk felszabadulását nem remélhetni. Kihez képest, minden egyházi, világi úri, nemesi és fegyverviselő, egyszóval N. Heves Vármegyének minden rendű lakosai ezen patens írásunk által intjük, sőt hazafiuságokra, nemesi szabadságoknak szeretetire kényszerítjük. Harmadnapok alatt ezen pátensünknek publikáltatásától fogva, táborunkban bejelentse magát.