A „Kacsapart" története

HEVESY SÁNDOR írása, 1559. október 16.-án!

„KACSAPART“... Milyen különös elnevezés! Ha idegen hallja — biztosan valami szép, csillogó víztükör jelenik meg képzeletében, amelynek peremén fehértollú, sárgalábú kacsák sétálgatnak, hápogva fel és alá. Mi, egriek, azonban csak mosolygunk ezen. Nekünk a „part” jórészt mást jelent, és a „Kacsaparton” is nem kacsák, de vidám egri polgárok sétáltak (és sokszor ma is sétálnak) nem a víz — de a pincék felé! Egerben van ugyan „patakpart” is, de ezen túlmenően van Szalapartunk, Cifrapartunk, Tündérpartunk, sőt egy komor nevű Hóhérpartunk is. (itt lakott valamikor a sötét emlékezetű városi ítéletvégrehajtó, a mai Pallos utcában.) Ezek az utóbbi „partok” nálunk egyszerűen domboldalt, dombra vezető utat jelentenek, és ilyen domboldal, dombra kúszó utcácska a címünkben szereplő „Kacsapart” is, a mai Bródy Sándor utca és környéke. Ami pedig a kacsát illeti, ennek az elnevezésnek az eredete a későbbiekből fog kiderülni! A Kacsapart Eger ősi belvárosának egy része, amelynek eseményei híven tükrözik a város történetét, ahol a régi épületek, ha nem is annyira művészi értékükkel, de kialakulásukkal, érdekes lakóik életével méltán tarthatnak számot érdeklődésünkre. Induljunk el tehát a Vörös Csillag mozi bejáratával szemben nyíló, kis, keskeny utcán és hallgassuk meg, mit is regélnek nekünk a régi házak, öreg falak? Mindjárt az utca baloldali első haza érdekes épület és természetesen műemlék. Az egyemeletes ház Széchenyi utca felőli homlokzatát magas, háromszögletű oromfal koronázza, amelyben művészi értékű dombormű nyert elhelyezést. A homlokzati felmagasítás — mint attikafal —az északi oldalon is folytatódik, későbbi romantikus részletekkel díszítve. (A házat 1960-ban kívánják helyreállítani, az eredeti állapot szerint, megszüntetve az elrontott boltbejáratokat és kirakatokat.) Az épület egyike a legrégebbi, korai barokk lakóházainknak: Giovanni Battista Carlone, az Egerbe származott híres építész és szobrász építtette a saját maga részére, 1721. után. Carlone nevéhez számos szép alkotás fűződik városunkban: így az ő munkája a volt irgalmas rendi kórház régi épülete, az 1878-i árvíz után lebontott „minoriták hídja” a mai Dobó István téren (szép íves kőhíd volt, szobrokkal), dolgozott az 1713—1727. években elkészült egykori, kisebb méretű barokk székesegyházon (kb. a mostani helyén) és feltehetően közreműködött a lakóházával szembeni, jezsuita templom építésénél. Carlone, mint a város megbecsült szenátora halt meg 1747-ben, nagy pompával temették el a szerviták kriptájába. A következő ház már a Bródy Sándor utca 3. számú, földszintes épület. Legrégebbi része az a néhány helyiség, amely a ház nyugati végében ma is lakott. Itt a szobák mind boltozottak. Különösen szép az utcai lakószoba boltozatának barokk, húzott mennyezetdísze ott, ahol még az eredeti két utcai, kőkeretes ablak is látható. Ez a kis ház kétségtelenül a XVIII. század közepén (vagy talán még előbb) épült, merőlegesen a mostani utca vonalára és az egykori (Hazael-féle) térkép szerint a Szemináriumhoz tartozott. A jelenlegi italboltrész későbbi toldalék, itt volt valamikor, a körülbelül 1924-ben megszűnt nevezetes „Fiume kávéház”. A kávéháznak „irodalmi” vonatkozása is van: legalábbis a falon a kávéház fennállásának utolsó éveiben felírás hirdette, hogy itt találkozott Bródy Sándor Erdős Renéevel, hogy írásaikról beszélgessenek. A kis barokk épülettől Nyugat felé — egészen a 9. számú ház keleti faláig — a XVIII. században kis tér alakult ki, amit az előbb már említett egykorú térképek világosan jeleznek. (Az 5. számú ház, valamint a 7. számú udvar elkerítése újabb keletű.) Erre a kis térre nyílott a Szeminárium gazdasági udvarának kocsibejárata! A szép, kőkeretes barokk nagykapu az 5. számú ház udvarán ma is hiánytalanul fennáll. Erre a terecskére nyíltak (ma a 7. sz. udvarból közelíthetők meg) azok a régi pincék, amelyeket Eger városa 118 forintért még 1697. október 22-én vásárolt meg és amelyek a XIX. század végéig a város tulajdonában is maradtak. Itt alakították ki azután azt a híres-neves „Kacsa”-kocsmát, amelyről az egész’„Kacsapart” a nevét vette. A pincék előtti borház és a felette levő 9. számú ház szobái szolgáltak a kocsma céljaira. Az egykori borház boltozatának festése, valamint a borházból a felső helyiségekbe vezető belső lépcsők ma is megvannak. A 9. számú házat utóbb „modernizálták”, a boltozatok ma már hiányoznak és csak az udvari folyosó néhány íve emlékeztet a régi állapotra. Az előbb már említett kistérről a feljárat nyugat félé a XVIII. században nem olyan egyenesen ment (a mai lépcsők helyén), mint jelenleg. Feljáratként ekkor csak az a szűk, kis sikátor szolgált, amely a Bródy Sándor utca 9. számú ház és a Szeminárium hatalmas épülete között ma is látható. Ennek a végében kis gyalogkapu létesült az ott keresztben elhúzódó városfalban. Ahogyan azonban az 1760-as években — mint látni fogjuk — gyorsan kiépült a városfalon kívüli új városrész, az ott lakóknak mind kevésbé felelt meg a kényelmetlen, szűk kis feljárat. A helyzet megváltoztatására alkalmat adott az a szomorú esemény, amidőn 1800. augusztus 23-án az akkori belváros nagy részével együtt a Kacsa-kocsma épületei is leégtek. Ekkor a „Károlyváros” lakói (így hívták az itteni városfaltól nyugatra létesült új telepet), kérvénnyel fordultak a városhoz, hogy „a városnak az Ifjú Papok Szemináriuma mellett lévő... Pintze háza elhányattatván”... „ott a Károlyvárosiak részére új utca nyittassák.” A kérelmet a város — sok huzavona után — végre teljesítette is, és így alakult ki, az 1800-as évek elején, a mai egyenes utca, amelyet egy időben (a szomszédos jezsuita épületekről) „Jezsuita-lépcsö”-nek, — majd (az ottani Kacsa kocsma után) „Réce köznek” is neveztek. Az utcát keresztező középkori városfalról most nem kívánunk részletesen megemlékezni, hiszen annak változatos történetét már ismertettük. Az itteni városfal-darab lebontása is valószínűen az új utcanyitás idejében — tehát a XIX. század első tizedében — következett be. Még szerencse, hogy a Bródy Sándor utcától közvetlen északra álló városfal-bástyát meghagyták, — amely ma, egyetlen ilyen emléke ezen XVI—XVII, századi fontos létesítményünknek.