Az egri 14. gyalogezred pusztulása a Don-kanyarban.

1 rész.

„Nincs hátra, csak előre van!"

Sugár István írása 1971februárjában

A magyar nép történetének egyik legszörnyűségesebb szakasza az volt, amelynek során a Hitlerrel szövetkezett Horthy-rendszer, önző osztály érdekeiktől hajtva, a Szovjetunió ellen fegyverbe állította, s a végtelen ukrán mezőkön akaratuk ellenére harcba vetette. Most 27 esztendeje annak, hogy a német és fasiszta célok oltárán — 1943. telén —. feláldozták a 2. magyar hadsereget, elérkezettnek látjuk végre az időt, hogy a levéltári adatok rideg valóságának tükrében, olvasóink elé tárjuk szűkebb hazánk házi ezredének, az egri 14. gyalogezred tragikus pusztulásának szívszorítóan igaz históriáját. A nép árulói álnok rendszerességgel készítették elő az utat a nagy „keresztes hadjárat”-hoz. Werth Henrik vezérkari főnök 1941. június 14-én azt közölte Bárdossy miniszterelnökkel, hogy „Oroszországgal szemben gyors sikerre számítunk. „:. Magyarország részvétele is igen rövid ideig fog tartani..., néhány hét múlva a magyar haderő leszerelésére számíthatunk. E háborúban részt kell vennünk!” Majd néhány nap múltán a berlini magyar katonai attasé azt jelentette Werthnek, hogy „óvatosabb becslések a háború befejezéséig 3 hónappal számolnak, s 1941. június 27-én Bárdossy bejelenti a parlamentben a hadba lépést a Szovjetunió ellen. S az események rohamléptekkel követik egymást. Az egri gyalogezredet fényes ünnepségek keretében indították útnak a frontra. A katonabanda egyik pattogóbb indulót fújta a másik után. A törzstisztek lenéző megvetéssel nézték azokat, akik sírva-zokogva vettek búcsút szeretteiktől. 1942. június 20-át írtak azon a napon, amikor bevagonírozták az ezredet, hogy a hitleri célok érdekében az ágyúk, a Sztálin-orgonák és a golyószórók gyilkos torka, vagy éppen a T 34-esek mindent elsöprő hernyó talpa elé hajtsák és parancsolják. Hedry Lőrinc főispán az ünnepség díszszónokaként így harsogta fasisztaízű gyalázkodó uszító szózatát: „Ti ott az idegen orosz földön nem idegen érdekekért fogtok harcolni, hanem azért, hogy házatok ne legyen romhalmaz és a ti gyermekeitek ne legyenek csavargó, rongyos koldusok. Ha mind ott kint látni fogjátok azt a pusztítást, amelybe Oroszországot a szovjet döntötte, akkor erős elhatározás kél szívetekben, hogy ezt a poklot, ezt a sorsot, ezt a nyomort elhárítsátok a magyar nemzetről!...” Az ezredparancsnok „az ünnepélyes pillanatban” arról harsogott „hogy ... Eger város falai közé győztesen, dicsőségesen fogunk vissza[1]térni …”

A 2. magyar hadsereget 200 ezer emberből szervezték meg, s parancsnokává Horthy kegye, vitéz Jány Gusztáv vezérezredest nevezte ki. — Az egri ezredet messze a Don nyugati előterében rakták ki, s csak embertelenül súlyos gyalogmenet után foglalhatta el állását. Egy vezérkari jelentés szerint az emberek „agyonhajszoltan és leharcolva” kezdték meg az 1942. augusztus-szeptemberi ún. „hídfőcsaták”-at. A 14. gyalogezred a 23-sal egyetemben a IV. hadtesten belül, a 20. könnyű hadosztályba osztották. Az ezred parancsnoka Mike József ezredes volt, de az egriek adták a hadosztályparancsnokot is, vitéz uzoni Kovács Károly vezérőrnagy személyében. Sőt a hadosztály vezérkari főnöke is egri úriember, lovag Kern Károly vezérkari őrnagy lett. Már a nyári támadásokba parancsolt ezred véres veszteségeket szenvedett. Éppen a 20. hadosztály került erős szórásba, s akadt olyan nap, melyen 1400 embert vesztett! A gyilkos csatározások nyomán — mint lovag Kern jelentésében olvassuk —. vitéz uzoni Kovács egri vezérőrnagy ideggyengeséggel kórházba vonult —, de azért kitüntetést kapott! A német és magyar hadvezetés szeptember 9-én erőfölénnyel indított támadással kívánta felszámolni a Don nyugati partján szovjet kézen levő veszélyes úrivi hídfőállást. A hadműveletet Langerman német páncélos tábornok tervezte és vezette, s parancsnoksága alá rendeltek öt magyar hadosztályt, közte az egri ezredet is — mely azután a teljesen eredménytelen harcokból rendkívül súlyos vérveszteséggel került ki. A nyári-őszi hídfőcsatákban a hat magyar hadosztály 1942. októberéig 30 ezer embert vesztett halottakban és sebesültekben! Az egri ezredet magába foglaló 20. hadosztály lövegállományának 40 százalékát vesztette el. De a stratégiailag rendkívüli jelentőségű urivi hídfőállás szovjet kézen maradt! Ilyen tragikus nyitánnyal indult a 14. gyalogezred 1942—43. telének. A megőrzött levéltári iratok arról tanúskodnak, hogy a katonákat kellő tartalék híján túlerőltették. Az őszi esőzések, a feneketlen sár, rendkívüli hatalmas havazás és a 30—40 fokos hideg szinte leküzdhetetlen akadályt jelentett. Az állások zöme fűtetlen, vizes, hideg volt. Zavarttá vált az élelmezés és a ruhaellátás is. Befagytak a fegyverek ilyen helyzetben. 1942. december 27-én bocsátotta ki vitéz Szombathelyi vezérezredes, a honvédség vezérkari főnöke, hírhedt parancsát- „ ... a Legfelsőbb Hadurunk elrendeli, ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad. Nincs hátra, csak előre van!...” De mindezzel áll a rideg valóság. Vitéz Kovács Gyula vezérkari ezredesnek, a 2. magyar hadsereg vezérkari főnökének egy jelentésében olvassuk: ... A kivonult hadsereg, és valószínűleg maga az anyaország sem látta tisztán e háborúnak és e háborúban való részvételünknek célját, értelmét... Nagy hiba, hogy nem gyűlöljük sem a bolsevizmust, sem ezen keresztül az ellenségünket, az oroszt. Gyűlölet nélkül nem lehet követelni rámenést, szívósságot, kegyetlenséget ... A kivonult hadsereghez behívottak zöme a nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege. A mai felvilágosodott légkörben ennek kihatását nem szabad lebecsülnünk, ha nem akarunk a tűzzel játszani... Minden eszközzel azon kell lennünk, hogy az ellenséget katonáinkkal mélysédesen meg tudtuk gyűlöltetni ... Feltűnő, hogy a harcos nem bízik a fegyvereiben... A korszerű harceszközök hiánya, vagy elégtelensége nyomasztóan nehezedik a kivonult hadseregre... „Hiányoznak a magyar hadseregben a korszerű háború hatalmas fegyverei ... Gyengék vagyunk...”

2. rész
3. január 12. délelőtt 9 óra 45 perc...

Sugár István írása 1971 februárjában

A keleti fronton a katonai helyzet 1942. őszén gyökeresen megváltozott. A Vörös Hadsereg Délnyugati Frontparancsnokságának csapatai általános ellentámadásba lendültek. Áttörték a románok arcvonalát, körülzárták Sztálingrádnál Paulus tábornok egész német hadseregét, s gyors iramban üldözték az egyre nyugatabbra menekülő fasiszta erőket. A nagy Don-kanyarbeli áttörés nyomán egymás után vették birtokukba e térség fontos védelmi bázisait. 1942. decemberében már a magyar frontszakasztól délre húzódó német arcvonal is teljesen felborult. A hazájukat védő szovjet harcosok akciója 1943. január elején elérte a magyar vonalakat is. Az egri ezred a legkritikusabb ponton: Urivnál, a kulcsfontosságú hídfőállás szomszédságában állott, a IV. hadtest balszárnyán. Itt négy magyar és egy német gyalogos ezredet vonultatott fel a legfelsőbb hadvezetőség, a Don nyugati partja mentén. 1942. december 31-én 11 nappal a döntő szovjet offenzíva előtt! — a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke „helyzetmegítélésében” még arról szólott, hogy „semmi jel sem mutat egyelőre még arra, hogy nagyszabású és távoli célkitűzésű hadműveleteket a magyar hadsereg ellen a közeli napokban várni lehet.” Sőt! 1943. január 11-én — az áttörés előtti napon! — a légi felderítés sem vett észre semminemű mozgolódást! 1943. január 12-én délelőtt háromnegyed 10 órakor azután hirtelen váratlansággal rendkívül heves tüzérségi és aknavető tűz zúdult az urivi hídfőnél berendezkedett magyar állásokra. A támadás első hulláma a 4 gyalogezredet érte, melyet rövidesen teljességgel összeroppantott. A jól felszerelt, pihent, s kiváló küzdőszellemű szovjet csapatok erős páncélos támogatással hamarosan jelentős tért nyertek, majd északi-északnyugati irányban törve előre, elérték, s átkarolással veszélyeztették a 20. könnyű hadosztályt, illetve annak keretében az egri ezred állásait A gyatrán felszerelt, hiányosan élelmezett és ruházkodott a „keresztes hadjárat” fasiszta célját magukévá nem tett, a háború mészárszékére hajtott magyar katonatömegek, a 35—40 fokos tél dermesztő hidegének poklából, a legdrágábbat: a puszta életüket szerették volna megmenteni. Dacolva pisztolyaikkal handabandázó tisztjeik parancsával, a demoralizált ezred egyre nyugatabbra és nyugatabbra menekült. Utukat ültükben-álltukban kővé fagyott hullák, elhányt felszerelési tárgyaik, fegyvereik, használhatatlan járműveik tömege szegélyezte. A megőrzött katonai iratok nyomán vázoltuk fel eddig is az egri házi ezred szomorú sorsát. De nézzünk még jobban szembe a tényekkel, s lássuk közelebbről, hogy az iratok tükrében egyről-másról miként is vallanak a maguk korában szigorúan bizalmas jelentések, beszámolók? Vitéz Heszlényi altábornagy, a IV. hadtest parancsnoka szavai nyomán sok minden megvilágosodik előttünk: „Meggyőződésem szerint a doni áttörést megakadályozni nem lehetett... Mindenki tudta, hogy a magyar katona a Donon nem tud, és nem akar harcolni... parasztunk csődöt mondott... Nyugodalmas időkben is a paraszt állandóan elégedetlen volt... földműves népünknek főleg a nincstelenjei voltak a harctéren és ezek a háború célját nem tudták, vagy nem akarták megérteni... A tisztek szintén haza akartak menni.” Az altábornagy jelentette, hogy sok esetben „csak a terror alatt harcoltak és a csendőröktől való félelem bírta őket rá arra, hogy valamennyire is ellenálljanak.” Horthy elit hadseregének felszereléséről így vall a 2. magyar hadsereg hadműveleti naplójának bejegyzése, néhány nappal az áttörés előtt: „A zubbonyok 25 százaléka, a lábbeliek 40 százaléka, a nadrágok 50 százaléka és a fehérnemű 75 százaléka elhasználódott, sürgősen pótlandó volna.” Január 18-án jelentik a vezérkari főnöknek: „A kiadott bakancsok az orosz hidegre és nagy hóra teljesen alkalmatlanok ... igen sok fagyás keletkezett ezért.” De arról is árulkodnak a fennmaradt bizalmas jellegű okmányok, hogy „a nagy hideg miatt a tűzfegyverek, géppuskák, golyószórók nem működtek!” Még Jány vezérezredes is úgy vélekedett, hogy a katonákat „megdermeszti a jeges hó, a 32 fokos hideg, ellenállásuk túl csekély ...” Jány Gusztáv azonban mindezek ellenére elrendelte 1943. január 15-én, hogy „felsőbb parancsra az utolsó emberig ki kell tartani! Csak meghalni lehet, de hátrálni nem! ... Az ellenszegülőkkel szemben, előzetes vizsgálat nélkül, minden tisztet felhatalmaznak arra. hogy fegyverét azonnal használja!” A szovjettel való rokonszenvezéssel semmiképpen sem illethető vitéz Heszlényi József altábornagy, a IV. hadtest parancsnoka így jellemezte „harctapasztalati jelentés”-ében a szovjet harcosokat: „Az oroszok nagyszerűen megtévesztettek bennünket erejüket, felkészültségüket illetően, tehát megleptek bennünket. Felső vezetésük kiválóan felismerte hadseregünk, védelmünk, harceljárásunk gyengéit és azokat teljes mértékben ki is használta sikerei érdekében. Felderítése kiválóan működött. Előkészületeit teljes mértékben sikerült titokban tartania. Pihent, igen jól kiképzett, harcedzett hadseregeket alkalmazott a támadásra, azokat a legkorszerűbb bőséges fegyverzettel látta el.” S ezalatt mit írt az Eger c. lap? „Csaknem kivétel nélkül az előírt tervek szerint hajtották végre az előrenyomult csapatok visszavonását és a szovjet meggyőződhet arról, hogy csapataik sohasem képesek döntően áttörni vonalainkat.”

3. rész

A fasizmus igazi arca

Sugár István írása 1971 februárjában

A szovjet hadsereg robbanásszerű urivi áttörése napról napra jelentékenyebb tért nyert. A nagyszámú T—34-es páncélos döbbenetes nyomása, a még nem tapasztalt heves golyószóró- és aknavetőtűz elől az egri ezred, bekerítése elkerülésére, északi, északnyugati irányban visszahúzódott. A parancsnokok egyre keményebb eszközökkel, egyre újabb és újabb védelmi feladatokra próbálták kényszeríteni az agyonfázott, rosszul felszerelt, éhező és mindenképpen hazatérni akaró katonákat. A 2. magyar hadsereg hadműveleti, Harctudósítási naplójából kiviláglik, hogy január 15—16. körül megindult a magyar katonák zömének „tömeges visszaözönlése”. „A harckocsik ellen nincs megfelelő védőeszköz — jelentik. — Szintúgy a Sztálinorgonák és a géppisztolyok tömegével sem tudják felvenni az emberek a versenyt.” Mégis szép számmal akadtak minden emberi érzésükből kivetkőzött parancsnokok, akik fegyverrel kényszerítették a biztos halálba katonáikat, noha ezreknek és ezreknek a puszta életét menthették volna meg. Vitéz Kovács Gyula vezérkari főnök egy január 15-iki telefonbeszélgetésben adta ki e parancsot: „Nem engedni semmit most már... itt közönséges hóhérnak kell lenni” S mindezt bekoronázta vitéz Jány Gusztáv hadseregparancsnok parancsa: „Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit... ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul! A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs...” Egy harci jelentésből megtudjuk, hogy az egri ezred megmaradt részeiből összeállított csoport, melyet Sztorozsevejeben sündisznóállásba vezényelték parancsnokai, ugyan észak felé ki tudott később törni, de a 38 fokos dermesztő hidegben „egész sorok maradtak megfagyva a harc helyén.” Az egyre nyugatabbra menekülő csoportok históriája alapjában véve küzdelem a hideg, a hó, a tiszti terror, s az éhség ellen. De még egyről ne feledkezzünk meg, amelyet mi, akik itthon éltük át e kort, nem ismerhetünk. Egész sor fennmaradt okmány tanúskodik a német „testvéri szövetségesnek” terrorisztikus brutalitásairól. A vezérkari főnök egy ide vonatkozó feljegyzése erről így vall: „A legtöbb nehézséget a németek okozták.” Általában az úton való mozgást sem engedték meg. Szánokat, hátaslovakat, fogatokgépkocsikat erőszakkal elvették. Ahol ellenszegülés volt, ott fegyvert használtak. A községekben a szállásokból kidobták a magyarokat. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyalázták a magyar nemzetet és hadsereget. Egy alezredes arról adott számot, hogy a német katonák „a lelövéstől sem riadtak vissza ... gyakran fordult elő, hogy pl. sebesült magyarokat letaszították a szánról... Sofőrt, aki vonakodott gépkocsiját átadni, egyszerűen lelőtték! Sőt, egy január 12-iki parancsnoki jelentésből az is kiderül, hogy „a német magasabb parancsnokság által kiadott és felolvasott parancsban elrendelik, hogy a magyar csapatokat hadifogolyként kell kezelni. De vajon a partizánok hogyan viselkedtek a megverten menekülő magyarokkal szemben? „A partizánok — írja egy alezredes — több kisebb menetelő csapaton rajtaütöttek, majd velük való elbeszélgetés után azzal, hogy „Ti magyarok vagytok, benneteket nem bántunk, menjetek haza Magyarországra”, ismét kezet fogva, a legnagyobb barátsággal elbúcsúztak tőlük és a közeli erdőben eltűntek. S úgy érezzük, hogy ehhez nem kell kommentár. Ó, mily nagy szavakat pufogtattak el a „bajtársiasság”-ról a Horthy-hadseregben. Az elfogultsággal semmiképpen nem gyanúsítható Heszlényi altábornagy viszont arról adott számot, hogy „a bajtársias szellem hiányára vezethető vissza, hogy sebesült bajtársaikat a harcmezön hagyták, ahol a dermesztő hidegben, 1—2 órán belül megfagytak!” A Vörös Hadsereg sikeres áttörését követő „doni futás” után maga Adolf Hitler jelölte ki a magyarok gyülekezőhelyeit. Az egri ezred, a 20. könnyű hadosztály megmaradt roncsaival a Kijev körzetében fekvő Noszovka és környékén várta be a hazajövetel óráit. Míg a Hevesmegyei férfiakat az uralkodó osztály akaratát vakon teljesítő parancsnokaik kirántott pisztollyal kergették a szovjet fegyverek tüzébe, s míg az urivi áttörést és a 30—40 fokos hideghullámot átvészelt emberroncsokat Jány tábornok úr parancsa, s a németek durva terrorja, „mint a barmot” próbálta összeterelni, míg a megfagyottak ezreinek hulláit vastagon lepte be a hó — azalatt itthon javában folyt tovább az uszítás a fasiszta németek fegyverbarátsága melletti szilárd kitartásra, a bolsevizmus elleni „keresztes hadjárat” folytatására. Az Eger újság vitte a prímet. Két nappal az urivi szovjet offenzíva sikeres megindulása után, a szovjet frontra önkéntesek jelentkezésére szólította fel olvasóit! Február 6-án, a sztálingrádi bolsevista siker kapcsán, egy szerkesztőségi cikkben ez áll „A lélek győzött mégis a sztálingrádi romok fölött, a német lélek és az európai lélek... S erőt nyer belőle a végső győzelemig.” 1943. május 6-án érkezett haza Egerbe szovjetunióbeli csúfos szerepléséről a 14. gyalogezred, roncsa. Száz és száz gyermek hasztalan kereste apját, hitves férjét, apa fiát.,. Nickl ezredparancsnok tőről metszett fasiszta logikával magyarázta meg a zokogó hátramaradottaknak, a sántáknak, nyomorékoknak, az egy életre tönkretetteknek, 147971 magyar férfinek a német szövetség oltárán való bűnös feláldozását: „Legyetek büszkék, hogy a hazáért áldozatot hozhattatok és gondoljatok arra, hogy ha nem hoztátok volna ezt az áldozatot, ti sem volnátok már az élők sorában...” Úgy hisszük, hogy tanulságos volt e dokumentum sorozat, mert a levéltári tények világánál mutatta be, hogy mily borzalmas is volt a fasizmus igazi arca —, hogy akik nem ismerték, megtudják, akik pedig már elfeledkeztek volna azóta róla, emlékezzenek!

EGRI HONVÉDEK A 2. VILÁGHÁBORÚBAN, A DON-KANYARBAN

Szerző: Farkas Péter