AZ EGRI VÁR TÖRTÉNETE 1687-1703. ÉVEK KÖZÖTT
december 17-én délelőtt 11 órakor négyhónapos ostromzárral kikényszerített kapituláció után a török a makiári Icapun át kivonult Egerből. A magyar és német csapatok Antonio Caraffa generálissal és tisztjeivel élükön hadrendben várakoztak, hogy bevonuljanak a várba, és birtokukba vegyék kapuit és bástyáit. Másnap az egyik mecsetben tedeummal adnak hálát, hogy Eger felszabadult a 91 éves török uralom alól, a várban pedig ezalatt dörögnek az üdvlövések.
2 mázsa és 30 font lőport jegyeznek fel a számadásokban, amit ezen a napon üdvlövésekre a töröktől otthagyott, nagyobbrészt az 1552. évi dicsőséges védelem és az 1596. évi gyászos ostrom idejéből származó ágyúkkal elsütögettek. Ugyanezek az ágyúk karácsonyi, józsefnapi, húsvéti, pünkösdi és úrnapi díszlövések után 1688. június 18-án Lippa, szeptember 6-án pedig már Nándorfehérvár, azaz Belgrád felszabadulásét adják hírül, ahogy a számadásban olvashatjuk.
A törököt tehát kiszorították az országból, a végvári harcok másfél százada lezárult, és a török uralmát a Habsburg-elnyomás váltotta fel. Eger várára is új korszak köszöntött, a pusztulás kora. Egy ideig úgy tűnik, hogy az elcsendesedett országban elvesztette hadászati jelentőségét, mert 1688. március 25-én a Szepesi Kamara adminisztrátora átadja jogszerű birtokosának, Fenessy egri püspöknek, hogy az egykori fényes gótikus palotában, amelyben nemrég még az egri pasák székeltek, berendezhesse rezidenciáját, és az 1552 óta romokban álló, fegyvertárnak használt székesegyházat újjáépíthesse.
A Haditanács azonban másképp dönt, visszaveszi a püspöktől a várat, és 1688 júliusában már felszólítja a magyar udvari kancelláriát, helyeztesse karba az erődítéseket, amelyeknek még az 1596. évi ostromkor keletkezett sérüléseit sem javította ki teljesen a török, és amelyeket az oszmán birodalom hanyatlásával egyre inkább pusztulni hagytak, majd a felszabadító ostrom is megrongált/
A vár nem sokat változott a török uralom alatt. Lényegében megőrizte azt az alakját, amelyet a XVI. sz. 2. felében Ottavio Baldigara tervei alapján és Christophoro Stella művezetése mellett nyert. Említésre méltó török erődítménye csak a belső vár alsó kapujától jobbra emelt trapéz alaprajzú bástya, a mai Török-kert. A vár viszonylag hű képét adja Giacomo Rossi 1687-ben készült madártávlati metszete. Ezen szemünkbe ötlik a vár mindkét részében egy-egy minaretes dzsámi, a külső várban pedig egy épületcsoport, nyilván a janicsárok faházai, amelyeket Evlia Cselebi is említ. A belső várban csak a gótikus püspöki palotát, mostantól a császári erődparancsnokok szállását látjuk, a többi, ekkor még álló XV—XVI. sz.-i épületet és a székesegyházat a művész nem ábrázolja.
A vár karbantartásáról, építkezéseiről a budai kamarai adminisztrációnak kell egri prefektusa útján gondoskodnia a gyéren befolyó jövedelmekből és a környező megyék jobbágyainak robotmunkájával el is kezdik a javítgatást, rendbe hozzák a kapukat, sorompókat és felvonóhidakat, kitisztítják a kutakat és a kazamatákat. Lényegében ugyanaz a helyzet a vár építkezéseivel, mint a XVI. sz. 2. felében, és semmit sem változott azóta a kamarai ügyintézés nehézkessége, lassúsága, sőt nemtörődömsége sem. Erről tanúskodnak ButtlerJános erődparancsnok 1691-től haláláig, 1701-ig a kamarához intézett sürgető és panaszos levelei, hasonlóan Johann Christoph Pénz kamarai prefektus 1694 és 1703 között kelt érdekes jelentései.
Pár forintos kiadásokra is Budáról kell jóváhagyást kérni, pedig a vár legelemibb felszerelése is hiányzik. Buttler például már 1695-ben sérelmezi, hogy a vár kútjain nincs a vödrökre kötél és lánc. de még
Edward de Wilson ir származású kapitány 1701-1703 is a vár felszereléseinek hiányosságait reklamálta, hiszen ha tűz ütne ki, mint 1688-ban, oltani se tudnák, a katonák pedig a városból hordják fel maguknak a vizet. Egyébként is leírhatatlan az itteni mintegy 350 főnyi legénység nyomora. A parancsnokok egyre panaszolják, hogy a laktanyákul használt régi épületekbe becsorog az eső, átfúj rajtuk a szél, alig van szalmazsák és pokróc. Ugyanilyen siralmas a vár erődítményeinek és többi épületének állapota is. 1694-ben beomlik a parancsnoki szállás, a gótikus palota egyik része, helyreállítása évekig húzódik, és tetőzete még évek múlva is lyukas. Összeomlással fenyeget „a rondella, melyen az óratorony áll", azaz a Varkoch-kapubásíya, boltozatából kövek zuhannak le, 1695-ben a Tömlöc-bástya, 1697-ben a belső vár ÉK-i sarkán emelkedő magas sánc ledőlésétől tartanak. De a sürgető jelentések ellenére, amelyek szerint ezek százegynéhány forint költséggel megmenthetők lennének, alig történik valami. 1698-ban a Varkoch-bástyán a munkák alig egyharmadát végezték még csak el. Közben a viharok és esők, 1699-ben ismételt heves felhőszakadások a székes egy házbeli fegyvertár, a lőporraktár és a sütőkemencék tetőzetét is tönkre teszik. 1700-ban Buttler már szinte könyörögve írja a Kamarának, ne hagyják a várat végső pusztulásra jutni. 1701-ben utóda, Wilson Egerbe érkezve jelenti, hogy minden szállást nyomorúságos állapotban talált, egyebek között a várkapu előtti és a két várrész közötti híd annyira elkorhadt, hogy alig mernek rajtuk járni.
Ilyen a vár állapota, amikor 1702 elején kihirdetik a bécsi császári udvari kamara utasítását mintegy 20 magyarországi vár lerombolásáról. A Haditanács már rég tárgyalt a magyar haderő csökkentéséről, egyben az esetleges nemzeti ellenállás fészkeiül felhasználható várak felszámolásáról, amit a többségükben korszerűtlenné vált erődítések magas fenntartási költségei is indokolhattak. A pusztulásra ítélt várak között szerepelt Eger is. Lerombolásának műszaki előkészítésére már februárban itt jár Nicolaus Dumont hadmérnöktiszt, aki elkészíti a robbantások tervét, a munkálatok költségvetését, anyag- és munkaerő-előirányzatát. 3 hónapra 6 aknászt, 12 kőtörőt, 2 kovácsot és 3000 jobbágyot, továbbá nagy mennyiségű lőport, vásznat, fát és vasat igényel a munkához.
A rombolást 1702. március 31-én kezdik meg a külső vár falaival és hatalmas bástyáival. A mintegy 4m vastag, 12—15 m magas falak aljába és alapjaiba az aláaknázáshoz járatokat vésnek, ezeket zsákokba és vászonhurkákba töltött lőporral megtömve lefojtják, majd felrobbantják. Az alapjaikból kidőlt hatalmas faltömegeket kőtörők verik szét, majd több száz jobbágy a kü]ső várat körülölelő árkot tölti fel törmelékével. Csupán lőporból 14 000 fontot, vászonból pedig 1500 rőföt használnak el. A költségek olyan magasak, hogy a belső vár lerombolásáról letesznek, sőt a külső vár pusztulásával védtelenül maradt keleti oldalának biztosítására a két várrész közötti, a mai Eger—Putnok vasútvonal helyén húzódó hatalmas árok ellenlejtőjét a bontási kőből épített magas támfallal kezdik megerősíteni, és ez rövidesen nagyon indokoltnak bizonyul.
Írta: Détshy Mihály történész