Gárdonyi Géza az örökkévalóságnak.

. . . Utolsó óráiról hadd beszéljen a gyermekkori hűséges jóbarát, dr. Setét Sándor, aki az utóbbi hetek alatt minden nap órákat töltött nála:

— Az orvosok vesebajt, májbajt és szívgyöngeséget konstatáltak. Próbáltuk rábeszélni, hogy Pesten, valamelyik szanatóriumban gyógykezeltesse magát. Hallani sem akart róla.

Nem vagyok én komoly beteg Sándorkám! Azt hiszem, hogy csak reumám, vagy effélém lehet.

Mi azonban úgy gondolkodtunk, hogy Gárdonyinak nem díszsírhely, de orvoslás kell sürgősen…

— Tyű, Sándor, itt baj van! Nem látom a füstöt! Azt hiszem, meghalok! Hirtelen orvosért küldtem, Schwartz Sándor jött, aki injekciót adott neki. Ebéd után ismét hozzája mentem. Az injekció fölfrissítette, vidám volt.

— Ugye, hogy egészséges vagyok én! Holnap megyünk Pestre, abban a külön kupéban!

De bizony nem ment: kilenc óra felé újból agonizálni kezdett. Tizenkét órakor eszméletre tért. Megölelte, megcsókolta édesanyját, két fiát: Sándort és Józsit.

— Isten veletek, még pár óra és én meghalok. Isten áldjon benneteket!

Negyed egykor elszenderült és félháromkor szelíden lelke a másvilágra szállt. Végrendeletében meghagyta, mit véssenek sírkövére. A legönérzetesebb és legszebb, amit író hagyhatott önmagáról.

Íme:

1863—1922

GÁRDONYI GÉZA

CSAK A TESTE !

(Reggeli Hírlap, 1922-10-31/248. szám)

Gárdonyi temetése