Az egri vár visszafoglalása 1687-ben.

Egri Gyula írása 1888-ból!

(helyesírás a kornak megfelelően)

Eger váras városának a török kézből 1687-ben történt visszahódítása kétszázados évfordulójának megünneplése alkalmából egy társaság több tagja azon óhajtását fejezte ki, hogy a visszafoglalás történetét egy kissé részletesebben is szeretné ismerni, mint amennyit arról Ledniczky tanár úr az „Eger“ jubiláns számában közölt. Fölhívtak tehát, kérném meg most nevezett tanár urat, — s az esetben, ha ő bokros elfoglaltsága miatt nem vállalkoznék, - Balássy Ferencz, vagy Kandra Kabos urakat, megyénk e buzgó történetbúvárait, hogy az egri vár visszafoglalásának kissé részletesebb történetét az „Eger“-ben megírni szíveskednének. Én erre azt feleltem, hogy ez a történet elég részletességgel, négy versben is megíratott már. Elsőben meg vagyon írva az egri jezsuiták naplójában, mely „História Domus Agriensis, Societatis Jesu ab anno 1688“ czím alatt, az egri érseki levéltárban őriztetik. Másodszor, ugyancsak e napló nyomán, megírta Gorové László történészünk, a „Tudományos gyűjtemény“ ez, folyóirat 1826-íki évfolyamában. Harmadszor megírta Balássy Ferencz, jeles történészünk, a magyar orvosok és természetvizsgálók egri nagygyűlése alkalmából kiadott „Heves és Külső-Szolnok leírása. 1868“ ez, évkönyvben. Negyedszer, s itt már a legmegkívántatóbb alaposság és részletességgel, ugyancsak Balássy Ferencz „A z egri vár 1687-iki feladásának alkupontjai , és a törökök maradékai“ ez, alatt a Magyar Tudományos Akadémia 1875-iki kiadványai között. Miután pedig felszólalók, s velők együtt még számosán — nézetük szerint — nincsenek abban a helyzetben, hogy a föntebb idézett munkákhoz férhessenek: nem akarva a fentisztelt történész urakat fáradságos munkával terhelni. A kérelemnek azon elhatározásommal véltem legalkalmasabban eleget tehetni, hogy az egri vár visszafoglalásának történetét, Balássy Ferenc, utóbb idézett akadémiai művéből, szerző szíves beleegyezésével, magam fogom rövid kivonatban közölni. Íme a kivonat! Az egri várat I. Lipót vezérei még az 1685-iki nyár közepe táján ostrom alá akarták venni, hogy annak bevételével a további hadviselést, s téli szállásolást az ország felső részeiben maguknak biztosítsák. Egyúttal a felkelőket e menedékhelyüktől megfosszák, mert majdnem egész Abaúj, és Zemplénnek nagy része az egri várhoz lévén behódolva, a törökkel tartó Tökölynek e részeken levő párthívei és csapatai e várba vonultak, s itt szervezkedtek és csoportosultak. De ez alkalommal a vár ostromlását elleneztte Károly lothringeni herczeg, úgy vélekedvén, hogy Eger, mely egyike Magyarország legerősebb várainak, és öt, leghelyesebb alakú szegletbástyával van mesterségesen megerősítve, a felkelők nagyszámú csapatain kívül négy ezer janicsártól őriztetik, azért nagy munkába, s időbe kerülne, és nagyobb nehézségekkel járna annak ostroma, mint közönségesen vélik. A vár ostroma tehát ezúttal elmaradt, de azért egyéb hadműveletek biztosítása tekintetéből Eger és vidéke távolról, ügyelő hadcsapatok által körülkeríttetett, nehogy a várőrség kirohanásai által a császári seregeket háborgassa. Vico azt írja, hogy Caraffa Egert majd három évig tartotta körülzárva, és csak mikor kivezette katonáit a téli szállásról a táborba, akkor tett kirohanásokat az éhség által sanyargatott egri várőrség rabolni, s a szomszéd megyéket zsarolni. Timon is azt írja, hogy Eger, már a feladás előtt régen be volt kerítve Nigrelli vezér és Dória őrgróf által. De e körülzároláson kívül az egri török várőrség máskép is nyugtalaníttatott. Így, egyebek közt Caraffa 1686-ban ötven huszárt küldött Eger alá, hogy a törököket csalják ki a várból, s ingereljék harczra. S a csel sikerült, mert midőn a huszárok színlelt futásban menekültek, Ozmán basa az őrség egy részével nyomban utánok iramodott, s a megfutamlottakat egy völgyig üldözte, hol Caraffa és Heisler, seregök egy részével készen várták és hirtelen megtámadták az üldözőket, mely ütközetben Ozmán basa háromszázad magával maradt a csatatéren halva. Caraffa már az 1687-ik év elején javasolta és sürgette Eger várostrommal való bevételét. „Egert okvetlenül be kell venni, — írta a császárnak, — hogy ez a vidék valahára békességben legyen, s a török adókkal terhelt és szorongatott szomszéd megyék eme terhek alul felszabaduljanak, mert a törökök Egerből messze kijárnak rabolni, s pusztítani. Caraffa teljes sikert remél ez ostromtól, mert ismeri a várbeliek szorult helyzetét Rüsten egri várparancsnok egy elfogott leveléből, melyben ez azt írja a nagyvezérnek, hogy az őrség minden élelemből kifogyott, s ha e nagy szükségben eleséget nem küld, minden reményét feladja a vár megtarthatása iránt. E nagy szükséget igazolja azon körülmény, hogy a törökök nagy része a télen Egerből, családjaik otthagyásával megszökött. A városbeliek pedig annyira meg vannak félemlítve, hogy midőn seregével Egerhez közelített volna, a lakosság azonnal mindenestől a várba menekült. Az ostrom 10— 12 napnál nem fog tovább tartani, s csak 600 főnyi gyalogságot kér segítségül, s néhány gyújtó ágyút Budáról. Ha pedig jól megfontolt javaslata visszautasíttatnék, félni lehet, hogy a császári seregeknek Szolnok felé küldendő élelmiszereit a portyázó egri őrség elrabolja, ha pedig az aratás ideje elérkezik, annyi eleséget rabolnak, s hordanak be a várba, hogy az ostromot a jövő évre is kitarthatják, — amint fenyegetőznek is, hogy az egész környéket elpusztíthatják, stb.“ Mind e nyomós okok daczára a bécsi hadi tanács Caraffa javaslatát ez úttal elvetette. Caraffát e bizalmatlanság nagyon elkeserítette. A császár azonban egy levélben mentegette a hadi tanácsot, s meghagyta Caraffának. hogy Egert még szorosabban kerítse be. Caraffa a császár eme meghagyása folytán elébb megszállta a cserépi, siroki és szarvaskői várakat, melyek azon időkben Egervár előőrsi állomásai valának, mi által e váraknak Egerrel való összeköttetését teljesen megszakasztván, azoknak segítség nélkül maradt török őrségei június közepe táján feladták magokat. E várak megvétele után a Szolnokon június 25-én tartott hadi tanács elhatározta, hogy Eger szorosabban táboroltassék körül, s e hadi műveletre Doria János őrgróf alezredes vezérlete alatt Caraffa Antal tábornok hadserege lőn kirendelve, mely eddig is ott táborozott. Ehhez küldetett még Koháry István tábornok vezérlete alatt 2000 magyar, s egyszersmind oda rendeltetett a putnoki és hajnácskői várak őrsége is, melyhez még ötszáz dragonyos és ugyanannyi muskotéros járult, kiket Károly lothringeni herczeg seregéből később küldtek oda. E csapatok képezték a megszálló sereget, és pedig a következő elhelyezéssel: a németek, Dória vezérlete alatt, az Eger folyó két partján, s a hegyeken foglaltak helyet; a magyarok a Koháry vezérlete alatt a hatvani kapu előtt, a Kerecsend és Egerszalók felé eső halmokon táboroztak; végre a városnak Felnémet felől való részét Gombos István putnoki, és Vécsey Sándor hajnácskői várnagyok zárták körül csapataikkal. Minthogy a magyarok, természetüknél fogva alkalmasabbak a nyílt és támadó csatára, mint a várak körültáborolására, Dória János, Caraffa meghagyása folytán, a megszállott város előtt sánczokat hányatott, hogy ezzel a magyarokat foglalkoztassa, s a várbeliek kitöréseit megakadályozza. És mivel a mieink nem ostrommal, hanem kiéheztetéssel akarták a várat bevenni, midőn a gabona érni kezdett, Dória János azt Egertől egy mértföldnyi távolságra minden irányban felgyújtatta, nehogy azt az egri törökök élelmökre fordíthassák. Mekkora volt az Egert ostromló seregek, — s hány főre rúgott a várőrség száma? — biztos adatok hiányában pontosan meghatározni igen bajos. Mindazáltal a hézagos adatok nyomán, hozzávetőleg a megszálló hadak számát összesen 8— 10 ezerre tehetni. — A várbeliek két felekezetből állottak. Egyik csoportjukat képezték a katonák, kik a tulajdonképeni várőrséget (praesidium) képezték; míg a másik felekezet a városi lakosokból — pagani, oppidani állott, kik jelentékeny számmal voltak Egerben és pedig nemcsak renegátok, hanem valóságos eredeti muzulmánok is, kik a várőrségtől a feladási alkupontokban is külön vannak fölemlítve. Ezeknek számát mind összevéve, némelyek 40, — mások 20 ezerre teszik, míg vannak, akik az összes várőrséget 3—4000-re becsülik. A leghitelesebb írók adatai alapján, a vár feladása alkalmával Rüsten basa csak négyezer főnyi várőrséggel vonult ki Eger várából. Bizonyos azonban, hogy a kapituláczió előtt a várőrségnek jelentékenyen nagyobb számúnak kellett lenni, melyet azonban a megszállás alatt is tapasztalt szökések, s a gyakori kirohanások alatt szenvedett erős veszteségek apasztottak le az említett csekély összegre. Midőn a mieink Egert bekerítették, a törökök mindent megkísérlettek, hogy azt felszabadítsák vagy legalább oda az őrség számára eleséget szállítsanak, hogy az magát és a várat fentarthassa. Különösen 1687-dik elején, midőn még nem is volt Eger körültáborolva, az eleség minden nemét összehalmozták, volt a törökök Nagyváradra, hogy azt onnét Egerbe szállítsák; mert e vár és város már akkor annyira szűkölködött az élelemben, hogy az őrség fenyegetődzve üzenő a nagyváradi basának, hogy oda fogja a várat hagyni, ha nekik eleséget nem küld még mielőtt a vár szorosabban bekeríttetnék. Minek következtében a basa háromszáz szekeret gabonával és mindennemű eleséggel megrakatott, s Eger felé indított, lovas és gyalog csapatokat rendelvén azok fedezetére. Hogy pedig a figyelő csapatokat, melyek a Tisza mentében fel valának állítva ama vidék védelmére, zavarba hozza és megcsalja, úgy tétette vagy színlelte magát, mintha ő, t. i. a nagyváradi basa, a Tököly párthiveivel majd Temesvár, majd Nagyvárad és Gyula felől szándékoznék Lipót császár tartományait megtámadni. De Heisslert, ki a törökök mozdulatait éber figyelemmel kisérte, s az ő tervét megtudta, nem csalhatta meg, s ő készen várta csapataival a Tiszánál az ő jövetelüket, és midőn a megrakott szekerekkel átmentek a Tiszán. Hirtelen megtámadta őket, kik eleinte védelmezték magokat a szekerek mellől, melyek nékik a védelemben oltalmul vagy fedezetül szolgáltak; de midőn lőporral töltött, s égő golyókat lövöldöztek közéjök, s ezzel a szekerekbe fogott marhákat megriasztották, s azok ijedtökben a szekerekkel ide, s tova kezdettek volna rohanni: azonnal felbomlott a rend, s a zavarban megfutamlottak a török lovasok, vagy spahik, ott hagyván a veszedelemben a janicsárokat, kiket Heissler katonái, vagy levagdaltak vagy elfogdostak. Azonban nagyobb volt a zsákmányolás, mint az öldöklés, s annál jobban esett a mieinknek az a sok gabona, s eleség, mely ezúttal hatalmokba került, mivel ama kiélt, s elpusztított vidéken ők is kezdették az élelem hiányát érezni. Midőn pedig Szolimán nagyvezér meghallotta volna, hogy Eger szorosabban bekeríttetett, több ezer török és tatárból álló sereget indított annak felszabadítására. S ámbár nagyító és ijesztő hírek keringtek Eger felszabadításának nehézségeiről, hogy t. i. a bajor vezér nagy sereggel táboroz a Tiszánál azon vidéknek fedezésére, s az Eger felé vezető utak mind el vannak foglalva a császáriak által; mindamellett mégis megindultak, megkísérlendők a megszállott város felmentését; de midőn kémeik vagy előőrseik közelednének a Tisza vidékéhez, és meglátnák Caraffának némely figyelő csapatait, vagyis azoknak zászlóit, azokat bajor zászlóknak vélve, hirtelen visszafordultak s elrémítették őket azon hírrel, hogy a bajor vezér nagy sereggel jön ellenök, és sietve, s ijedten tértek vissza a nagyvezérhez, kit Károly lothringeni herczeg serege nagy részével Eszéknél szorongatott. S úgy látszik, hogy ezek ellen, vagyis ezek szándékának meghiúsítására küldötte volt a lothringeni herczeg Veteranit négyezer magyar és német lovassal a Zagyvához, hogy Eger felmentésének elejét vegye. Azután még nagyobb sereget akart a nagyvezér Eger felmentésére küldeni, mert miután Mohácsnál megveretett, s Erdély elfoglalásának tervében is a lothringeni herczeg által megelőztetett: minden gondját Eger felszabadítására fordította, s ehez képest megparancsolta, hogy seregéből tízezer lovas siessen Eger felmentésére és vigyen élelmet a bekerített őrségnek; de ezek a győzedelmes ellenség félelme és Caraffa hire által el lévén rémítve, gyáva félénkségből nem mertek Eger felmentésére vagyis e felmentés megkísérlésére megindulni, s azon ürügy alatt, hogy már háromrendbeli zsoldjuk nincsen kifizetve, felmondották az engedelmességet a nagyvezérnek, miből eredt azután ama nevezetes katonai lázadás, melynek maga a nagyvezér is áldozatul esett. Az őrség több ízben tört ki a várból részint támadás, de leginkább zsákmányolás vagy eleségrablás végett főleg a megszállás első hónapjaiban, mikor még az éhség és nyomor által nem voltak annyira megtörve. Azt nem is kell említenünk, hogyaz ily kitörések alkalmával vívott harcok igen elszántak és vakmerők valának, mint kísérletei a végső veszélyben forgóknak, kik mindent mernek és gyakran rendkívüli erőt fejtenek ki megszabadításukra. Ezek folytán a mieinknek nagyon kellett vigyázniok és mindig készen lenniük, hogy az ily kitöréseket rögtön visszaverhessék. Az őrség egy ily kitörését említi Schmitth Miklós, mely az ő veszedelmükkel végződött. Midőn t. i. Eger szorosabban körültáboroltatott s annak a vidékkel való közlekedése egészen megszakíttatott volna, a bekerítettek, nehogy, mint Schmitth írja, lomha barmokként éhség által emésztessenek meg a vár falai között, kirohantak a szomszéd falvakra eleséget rabolni; de midőn eleséggel megrakottan vissza akarnának a várba menni, Semsei András kapitány és csapatja által megtámadtatván, egytől-egyig lekonczoltattak. Schmitth e harezot, vagy a magyaroknak e harczban kimutatott magokviseletét igen jellemzőleg ekképen említi meg: „Visszafoglalván a törököktől a zsákmányt, oly dühösen vagdalták őket, hogy egészen a város faláig rohanva az egriek szemeláttára szabdalták darabokra, egyet sem hagyván közülök életben.“ Egy másik még tüzesebb kitörést említenek Íróink, melynek visszaverésében Koháry Istvánnak volt legtöbb része s érdeme. Ugyanis a törökök Eger-Szalók felé intéztek vagy kísérlettek meg egy erős kitörést, hol Koháry István serege táborozott. Ezt vitézül véré ugyan vissza derék katonáival Koháry, de midőn a törököket a harcz hevében a hatvani kapuig üldözné, a vár bástyájáról irányzott golyó az ellenség vérétől párolgó jobb karját(dexteram, mint Kazy írja, fundentis adhuc hostilem sangvinem) veszélyesen megsebesíté, mely seb őt jobb keze használatától örökre megfosztá. S ennek folytán képtelen lön az írásra, miért is midőn későbben, 1715-ben, országbíróvá választatott volna, meg lön neki engedve, hogy nevét ezüst pecsétnyomó vagy táblácskába metszesse, s azt aláírás helyett az ítéletek és más hivatalos levelek alá nyomhassa és az oly törvényes legyen, mintha saját keze írása volna. De hogy visszatérjünk tárgyunkra, az ily kirohanások alkalmával vívott csatákban vesztették életüket: Semsei András ónodi, Gombos István putnoki várkapitány és több mások. Ezeket főleg a magyarok részéről hozott áldozatokat a németeknek kedvező írók egészen elhallgatják, s Eger vára megvételének érdemét és dicsőségét egyedül és kizárólag Caraffa- és Dóriának tulajdonítják; pedig abban velők Koháry István és több mások is versenyeznek. Azért méltán rója meg Fessler Caraffát, ki a vár feladását sürgette s az alkupontokat megszabta, hogy ott aratott, a hol nem vetett. S igen helyesen jegyzi meg Szalay László, hogy Koháry István lángbuzgalmának is volt köszönhető, hogy Eger magát elvégre megadta.

Rézmetszet 1687. ostromgyűrű a vár körül.