Az egri „Sánc” története.
Hevesy Sándor írása 1973-ból.
A kelet felől városunk fölé emelkedő kedves halmok egyikén, az Almagyar-dombon az utóbbi időkben nagy építkezések folytak. A Leányka utcában az egri tanárképző főiskola leánykollégiuma tanszékek létesültek, velük szemben a Leányka utca város felőli oldalán, valamint a Cecey Éva utca és az Egri csillagok útja mentén korszerű, jó lakóházak sorai emelkednek bizonyítva, hogy ezen a helyen Egernek egy új, mozgalmas városrésze alakul ki. Igen élénk lesz itt az élet, és annál jobban feltűnik, hogy a szomszédságban régi, zegzugos kis utcák tekeregnek, öreg házacskák néznek az ott ballagó járókelőkre. A város egyik érdekes múltú „fertálya” ez az utóbbi csendes környék, amely bár a település egyik legszebb helyén fekszik, mégis alig ismerik, még a hosszú ideje itteniek, az egri lakosok sem!
Tegyünk tehát egy rövid sétát erre, mondjunk el néhány részletet az Itt elfutott múltból!
Az egri várban a XI. századi templom körül nemcsak a püspök és a káptalan lakóházai állottak, hanem — amint ezt a legújabb feltárások is igazolják — a püspöki udvarhoz tartozó szolgaszemélyzet és a kézműves jobbágyok is itt települtek le. Ez a terület azonban nem tette lehetővé a nagyobb arányú terjeszkedést, és ezért a vár szomszédságában, a várdomb keleti lejtőjén (a mai Sánc helyén!) újabb telep alakult ki, amelyről már azt is tudtuk, hogy plébánia-temploma 1332—1337 körül az arra emelkedő „Eger hegyfoki Szt. Péter prépostsági egyház” volt.
A település élete a XIV. század feléig, végéig még elég nyugalmas lehetett. Azonban ekkor az országban kitört belső háborúskodások, továbbá a harci fegyverek tökéletesedése elengedhetetlenné tették az 1404—1430 években a kelet felőli „külső vár” kiépítését, aminek következtében arra a „polgári élet” lassanként megszűnt. (Utóbb egyébként a. huszárságot helyezték el ott, nagyobb területet igénylő istállóival. Ekkor kapta a Külső-vár a „Huszárvár” nevet is.)
Ám lassan tovább futottak az évek, és 1596-ban Eger vára az idegen várőrség árulása következtében török kézre kerüli. Ezután emlékezett meg Evlija Cselebi, az l665 körül nálunk járt török „világutazó” a bennünket most különösen érdeklő vár-részről imigyen. „...A magaslat előtt áll a Német-vár (így hívták akkor a kelet felőli Külső-várat) —, amely igen erős... Itt van az Alem-i serif ásárni — (magyarul: a szent zászló temploma, egyébként az úgy látszik megmaradt, — de bizonyára átalakított — azelőtti Szent Péter egyház) — és ezt a dsámit azért nevezik így, mert amikor III. Mohamed szultán a várat elfoglalta, a próféta dicsőséges zászlaját kezébe fogván, a szent zászlóról egy bojt leszakadt. A szent zászlónak ez a darabja a dsámiban aranyos zászlóra van feltűzve... E írenk várban a janicsár odúkon és a dsámin kívül még tíz ház is van...”
A török uralom alól 1687-ben szabadult fel Eger. Sajnos a Külső-várunk sorsa csakhamar tragikusra fordult. A XVIII. század elején a bécsi katonai főparancsnokság — félve a „rebellis” magyaroktól — elrendelte a magyarországi várak nagy részének lerombolását. Nálunk Nicolas Dumont-francia származású hadmérnök tervei alapján és személyes irányításával 1702. március 1-én kezdték meg a pusztítást. Teljesen eltűnt akkor a jelenlegi Sánc-negyed helyén állott Külső-vár, valószínűen az ottani épületekkel együtt.
Rákóczi szabadságharcát követően mégis gyorsan megindult Eger fejlődése. Ekkor történt, hogy Zinzendorf várparancsnok 1715-ben kitisztítatta a régi vársáncot, majd ő és utódai 1718—1740 között, adómentességet ígérve, sok vagyontalan embernek adtak engedélyt a sánc környékén való letelepedésre, így alakult ki azután lassan a Sánc nevű külváros.
Kezdetben az első telepesek itt a várparancsnok hatáskörébe tartoztak és a kassai császári kamarának fizették az adót. A század közepén azonban a területet Barkóczy püspök, mint régebbi egyházi birtokot visszaigényelte, és 1752 után azt váltság ellenében meg is kapta. A feljegyzések szerint ezekben az években a várfalak alapjai és a kőtörmelék-halmok itt-ott még láthatók voltak.
A XVIII. század folyamán a Sáncnak nevezett részen megindultak ugyan az építkezések, de a haladás bizony lassú lehetett. Így II. József 1787. évi népszámlálása idején is ott csupán a házak száma 72, a lélekszám mindössze 373 volt, míg ugyanebben az időben például az egri Hatvani-hóstyán 810 ház állott, és ott 4904 lakos talált otthonra.
Valóban csendesen szunnyad ma is a kis városrész az Almagyar dombján. Régi időkről álmodik, és az iránta érdeklődőknek az elmúlt korokról mesél. Ha pedig a későbbiekben — a szomszédsághoz hasonlóan — ide is egyszer majd újabb élet költözik, akkor sem árt, ha a történetet sokan ismerik, hiszen ez csak hozzá fog járulni a lakóhely megbecsüléséhez, szeretetéhez!
