A Jókai Mór-utca históriája a 18. században!

Második rész!

Breznay Imre. 1942. június 20.

Előző cikkemben általános képet adtam ennek a belvárosi kis utcának valószínű keletkezéséről és a török hódoltság alatti képéről. Most azt akarom megismételni, hogy milyen volt a visszatért magyar uralom első századában. Ez annál könnyebb, mert ebből az időből már többé-kevésbé hiteles adatok állnak rendelkezésre. Megváltozott az utca neve. Szabatosabb lett: „Szürke Barátok Utczája”. Senkit ne lepjen meg ez a jelző, mert abban az időben kétféle ilyen szerzet volt Egerben. A régi a Ferenceseké, kik annyira hozzánőttek a magyarság lelkéhez nálunk is, hogy a nép barátainak tekintette őket, amint meg is érdemelték éppen úgy, mint manapság. Ezeknek akkor még nem kávébarna színű volt az öltözetük, hanem sötétszürke. Volt azután egy másik szerzetesrendünk is, a Szent Háromságról nevezett (Trinitárius) rend, amelyet az 1715. évi 102. törvénycikk 2. §-a fogadott be, s akiket mindjárt a század második tizedének vége felé telepítet be hozzánk Erdődy Gábor gróf püspök. A mai öreg templom alapkövét 1719. április 26-án tették le. Ezeknek ruhája fehér volt, s ezért a mai Arany János-utca neve még a múlt század végén is „Fehér barátok Sora” volt a nép ajkán. Ezektől különböztette tehát meg a szürke jelző a Ferenceseket. Az utca lakói voltak a század derekán, a keleti oldalon a Káptalan-utcától számítva a sarkon, ahol ma már nincs meg a ház, Schmidt Péter képíró, azután Negyedes József (ma: 2. szám), a mai 4. számú ház Pataki Mihály özvegyéé. A 6. számú, ahol ma a Szegénygondozó hivatala van, házigazdája Szuhányi János, akinél zsellérként laktak Hotta Judit és Forrai Kata „leánykák tanítói“. Magán tanítónők voltak, mert a várostól nem is mertek segítséget kérni. Hiszen akkoriban a leánynevelést nem tartották fontosnak. Éppen az egri magisztrátussal történt, hogy egy harmadik magán tanítónő, Iszméry Julianna, támogatást kért a várostól. A tanács válasza ez volt: „nem tartja magára nézve kötelezőnek, hogy fizessen, mert aki leányát varrásra, hímzésre, kötésre akarja taníttatni, az fizessen maga, de a közösséget evvel terhelni nem lehet.“ Mindezt azonban csak a kor gondolkozásának jellemzésére említem meg. Ez a 6. számú ház egyébként arról is nevezetes, hogy ebben született városunknak egy nevezetes férfija, Szuhányi Ferenc, 1742. nov. 29-én. Iskoláit Egerben végezte s 17 éves korában jezsuita lett, majd a szerzet 1773-iki eltörlése után világi pap és később címzetes apát. 1794-ben a gyöngyösi gimnázium igazgatója, majd 1799-ben a kassai jogakadémia prodirektora, s 1812-ben a kassai tankerület főigazgatója. Ezt e rendkívül magas tisztségét 1824. január 28-án hirtelen bekövetkezett haláláig töltötte be általánosan elismert nagy sikerrel. Irodalmi téren is nagy sikerrel működött, s halála alkalmával a korabeli lapok és folyóiratok nagyértékelésű cikkekben méltatták tartalmas életét. A 8. számú ház, ami most az Ügyvédi Kamaráé, akkor Liptai Mihályé volt, végül a legutolsó a régi Glósz-féle ház, ma 10. szám (Balogh Tamásé). Emellett volt egy széles árok, amelyen a mai Kállay utcából folyt le a hajdúhegyi víz a patakba. Ezt megszüntették a 18. század végén, de a városház déli szárnyának emeleti ablakából lehet látni, hogy ez a terület választotta el a vármegyeház telkétől. A 8. számú házat különben, mely előbb az özv. Havas Tamásnéé volt, 1753-ban megvette Havas István gombkötő mester, még pedig „400 Forintért, 2 Köbül Búzáért, 2 szekér Fáért, 2 iteze Vajért és egy Márjás-huszasért Sóra.,, Kevéssel később már 1800 Forintért kelt el. Igaz hogy kőben emeletre húzták úgy, ahogyan ma is van. A sarkon lévő képíró-ház is, amelyet részben lebontottak, 1769-ben 1154 forinton kelt el, de 1794-ben már 1560 forintért cserélt gazdát. Az utca nyugati oldalán szintén a Káptalan-utcától kiindulva, a következő háztulajdonosokat találjuk: a mai kis városháza helyén akkor két ház és telek volt, a sarokház Bozsik Mihályé, aki egy időben pénztárosa is volt a városnak. Mellette az emeletes rész Haraszleben Jánosé, majd az utána következő özv. Kozma Simonnéé, s a mai Lőw-ház Burik Jánosé. A Kossuth-tér felé néző sarokház (ma 5. számú) Gramantik Ferenc gombkötőé. A telkek akkor is ugyanoly nagyok és beosztásúak, mint ma. Szinte egyetlen tenyérnyi változás nincs azóta. Az 1753-ban készült „Protocollum Fundorum“ pontos méreteket ad a telkek utcai vonaláról is. Amint említettem, Gramantik Ferenc gombkötő mester volt s ugyanezt a mesterséget a század folyamán többen is gyakorolták ebben az utcában. Bozsik Mihály szintén gombkötő mester. De lakott az utcában más gombkötő is. Gombkötő István és György is lakott ebben az utcában 1700 előtt. Negyedes János szabómester, de a fiai már prókátor. Talán egyetlen literátus ember volt ennek az utcának lakója. Burik János is szabó, valamint Kozma János és Szuhányi János is. Mint látszik, az egész utca csöndes, munkás része volt a városnak. Forgalma nem lehetett valami nagy, mert akkor még nem nyitották meg a mai Pyrker-utcát, amely azóta van meg, amióta — a 19. század negyedik tizedében — lebontották a városfalakat és a Cifrakapu kivételével eltávolították a város kapuit, így a Maklári kettős negyed akkor még nem erre közlekedett, hanem Német-utcán (ma: Dobó-utca) és a régi Vidám-utcán (ma: Újvilág-utca). Az iparosság mesterei és legényei kora reggeltől késő estig dolgoztak az itteni szerény házakban. Abban az időben a legaprólékosabb részletekig szabályozott volt a polgárság élete. Éjjelenként legfeljebb lámpással volt szabad járni, s kimaradni is csak fontos okokból. Az éjjeli órákban időről-időre végig ballagott a bakter és dárdára szúrt lámpása gyöngén világította meg lépteinek helyét. Óránként elmondotta, helyesebben elénekelte az esedékes verset, amely Istenre, a polgári gondosságra s vallásosságra figyelmeztetett. Mindig hangoztatta, hogy imádkozzanak s „tűzre-vízre“ vigyázzanak. Ugyancsak a bakter serkentette föl a lakosságot — hajnali órákban, amikor azután ő maga nyugodni tért. Egy kis elevenséget hozott ebbe a szerény utcába az, hogy a 18. század végén a Líceum felé eső sarokházat megvette Fajner József cinöntő mester, aki itt kávéházat nyitott. Ez a legutóbbi időkig fennmaradt „Nemzeti Kávéház“ címmel, ámbár előbb „Ó-Kávéház“ volt a neve egy évszázadon át. (Szinte meglepő, hogyan engedélyezhették ezt a zajos mulatóhelyet a Ferencesek templomának bejáratától 60— 60 lépésnyire, s még meglepőbb, hogy majdnem másfél századon át megtűrték). Egyébként az utca házai közöl ebben a században lett emeletessé a mai 4. és 8. számú ház, amely manapság a kis városházának sarkától északra eső rész. A többi megmaradt földszintesnek. A házak kapuja mellett még nem szokásos a csengő, hanem minden kapun volt kopogtató, amelyből egyet-kettőt még mindig lehet látni a városban, mint a múlt idők emlékét. Csengőre nem is nagyon volt szükség, mert éjnek idején idegenből nem igen érkezhetett senki. Hiszen a takarodó után senkit be nem eresztettek a város kapuján, melyet katonák is őriztek és csak akkor polgárok, ha katonaság nem volt, mint például a francia háborúk idején. A helybeli rokonok, ismerősök is ritkában jöttek össze esténként. Legfeljebb holmi családi ünnepség alkalmából, vagy pedig ha egyik-másik rokonnak levele érkezett idegen országból. Ezt azután közösen olvasták fel, s így értesültek a világ nevezetesebb eseményeiről. Hírlapjaink ugyanis nem voltak, csak a Ráth Mátyás „Magyar Hírmondó“-ja, és „Bécsi Magyar Kurír“. Ezek is csak a század utolsó két évtizedben. Az ilyen összejövetelekről az egész utca lakosságának hírt adott a nehéz kopogtató, mert bizony nagy zajjal esett a vastag kapura. S mögötte, mint valami hangláda, fokozta a hangot a mély kapualja. Az utca még ekkor is sártenger a tavaszi hóolvadás és az őszi esőzések idején. Legfeljebb a házak melletti gyalogjárókat töltik fel kőtörmelékekkel. A város maga inkább csak a piacot kövezteti, vagy „flastromoztatja“ és a legfontosabb utcákat. Az ilyen kisebb utcára még nem fordít gondot. Annál kevésbé, mert jól tudja az elöljáróság, hogy a polgárok belenyugszanak a változhatatlanba és csak kivételesen panaszkodnak, elégedetlenkednek. Különben is e században még nem értettek az utak alapos burkolásához és a talajra elhelyezett kisebb-nagyobb kövek lassanként belevesztek a sárba. Mac Ádám angol mérnök, ugyanis csak a 19. század elején találta fel a róla elnevezett makadám utak építési rendszerét. Azóta vannak alaposan elkészített és maradandóbb utjaink. Egyik-másik háztulajdonos azonban gyakorlatiasabb érzékű és a háza előtt elvonuló gyalogjárót egy pár lábnyi szélességben macskafejű kövekkel rakatja ki. De úgy, hogy kifelé lejtősödjék az út. Erre szükség volt azért, hogy a tetőről lecsurgó víz és az olvadó hó leve ne folyjék a ház tövéhez. Hogy azután ez a járókelőknek kellemetlen, avval nem sokat törődtek. Ha síkos volt az út, bizony ügyesség kellett a bizonytalan, ingadozó közlekedéshez, mert a síkos út, veszedelmesen fenyegette a testi épséget. Ez a rossz kövezési mód sok helyütt megmaradt egy évszázadnál tovább, még előző nemzedékünk idején is. Mint annak a kornak nehezen mozduló szelleme, maga az utca is keveset változott. Annál mozgalmasabb lett azonban 19. századbeli élete.

Fotó: Bartus János